Ugye egy borgazdaság működtetéséhez kell a biztos családi háttér. Neki megvan, felesége gyönyörű környezetet varázsolt a szekszárdi dombvidéken lévő házukban, melyben a pince mellett immár panzió is működik. / Bólogatással nyugtázza egyetértését./ Nagy öröm – teszem hozzá -, ha az embernek akad olyan utódja, aki folytatja mesterségét. Nos, a Takler családban mindjárt két utód is „akadt”, András és ifjabb Feri mesterei lettek a borász szakmának, és természetesen a családi gazdaságban dolgoznak. /Az egyetértés újabb jelét könyvelhetem el. / Aztán persze jó bort kell csinálni, különben nincs siker, ez a pince márpedig sorra aratja a sikereket hosszú évek óta, és megjött a külföldi elismerés is. / Ezeket az ismérveket is elfogadja Takler úr./ Már-már abbahagynám a borászsiker boncolgatását, mikor eszembe jut még egy fontos tényező, a hitel, mely nélkül a gazdálkodásban ezen a szinten boldogulni már nem lehet. / Ezért is besöpröm az elismerést. / Aztán széles mosollyal hozzáteszi: „Kihagytad a legfontosabbat, az igazi sikerborász az, aki túlélte az elmúlt éveket.”
– Kezdjük is ezzel, miért volt nehéz túlélni az elmúlt éveket?
– Magyar borásznak lenni nagyon nehéz. Nem akarok panaszkodni, elsősorban azért, mert már ezerszer kipanaszkodta magát a magyar gazdálkodó, de a lényeg az, hogy külföldi versenytársainkhoz képest elenyésző a támogatás, drága a hitel és nem is könnyű hozzájutni, szóval megszenvedtük, és szenvedjük azt a munka- és alkotásellenes légkört, ami Magyarországra 1945 óta jellemző. Nem látjuk, hogy a vidékpolitika milyen lesz, de az biztos, hogy a vidék és a mezőgazdaság nélkül sosem fog talpra állni Magyarország.
– Márpedig ebben a talpra állásban a borászatoknak fontos szerepe lehetne, hiszen a szőlőgazdaságok, a borvidékek gyönyörűek szerte a világon. S ahol bort készítenek, ott már a vendéglátás is fontos szerepet kaphat. Olyan láncolat ez, amely itt, a Takler pincészetnél már megvalósult, ha nem is régen.
– És nem is könnyen. A mi családunk keményen megdolgozott mindenért, nem hullt az ölünkbe semmi érdemtelenül, mint oly sokaknak, akik ügyesen „privatizáltak”. A vagyonunk és a birtokrendszerünk a két kezünk munkájából született, elég ha azt mondom, vasárnapokon és ünnepnapokon is dolgoztunk. Ebben az országban – és ez nagy baj -, nem tisztelik a munkát, meg azt az embert, aki alkot és teremt. Akár az agyával, akár a két kezével. Egyelőre csak reménykedünk, hogy elindul valami változás.
– Te milyen családból hoztad a munka és a szőlő szeretetét?
– Az én őseim az 1700-as évek első felében kerültek ide, Szekszárdra, s azóta mindig borászkodtak. A mesterség apáról fiúra szállt, és akár hiszed, akár nem, mindig volt fiú utód, és ugyebár most is van, mert nekem két fiam született. Az én apám megsínylette a Rákosi korszakot, mert kuláklistára került, elvettek tőle szőlőket, aztán meg bekényszerítették a téeszbe. De mindig volt annyi szőlőnk, amiből bort készíthettünk, én meg elleshettem a mesterséget. Meg azt hiszem, azt is tőle lestem el, hogy miképpen kell gyereket nevelni. A fiaimat például nem szigorral, hanem játékosan vezettem be a mesterség rejtelmeibe, meg a napi munkába. A pénzzel is megtanultak bánni, és büszkék voltak arra, hogy már tizenöt éves korukban birtokokat írattam a nevükre. Végtére is kevés ilyen korú gyerek mondhatja el magáról, hogy van saját szőlője, bora, amiért meg is dolgozott.
– Sokan tanúsíthatják, hogy két nagyszerű gyerekről, akarom mondani most már fiatalemberről van szó. Mikor állt össze igazán ez a családi gazdaság?
– A mikor kevésbé lényeges, mint a hogyan. Jött ugyebár az úgynevezett rendszerváltás, és mi tele voltunk adóssággal. Kénytelenek voltunk embertelenül összehúzni a nadrágszíjat. Tudtuk, hogy csak a magunk kemény munkájára számíthatunk, de úgy hidd el, a napi százötven forintnyi fogyasztást nem léphettük túl. Turkálóból öltöztünk, még egy üveg sört sem igen engedtünk meg magunknak.
– Német őseidet nem tagadod meg, tudom, hogy szereted a sört, szoktak is veled viccelni a barátok, hogy sört iszik a borász, micsoda dolog ez?
– A bort is szeretem, meg a sört is, bizony. Tehát spóroltunk keményen, mert csak így tudtunk egy-egy újabb szőlőcskét venni, meg hordót a bornak. Az első siker talán az volt, amikor 1997-ben elnyertük a szekszárdi vidék legeredményesebb termelője címet. De mert nem volt rendes öltönyöm, venni kellett egyet a nagy alkalomra, és sokáig furdalt a lelkiismeret, hogy miért nem a gazdaságba fektettem az öltönyért kiadott pénzt.
– Ma már egy borásznak annyiszor kell „megjelennie” és reprezentálnia különféle rangos eseményeken, hogy nem elég neki egy öltöny. A rendezvények egy részére pedig a gyerekeid mennek el. Változik a világ minden szempontból, a borkínálatot illetően is. Az igényes – és főképp pénzes – fogyasztók csúcsborokat kívánnak. Nektek is született jó néhány igazi „versenyborotok”. Bikavér, Kékfrankos, Merlot válogatás, amelyekkel rendre nyertetek a borversenyeken. E nélkül nem lehet betörni a külföldi piacra?
– Nemigen. Komoly márkát nem lehet felépíteni úgy, hogy csak belföldön mutatom meg magam. Ha azt akarjuk, hogy elismertek és keresettek legyünk, akkor ott kell lennünk a külföldi piacon. Mi Amerikába 2000-ben jutottunk el egy kékfrankos-válogatással, s ez szakmai szempontból határkőnek számított.
– Ehhez az élethez ma már az is hozzátartozik, hogy gyakran kell vendégeket fogadni, s ez a nappali rengeteg munkán túl azt is jelenti, hogy este irány a pince, magyarázni kell a vendégeknek, kóstoltatni, utána vacsorázni, beszélgetni. Mindig meg akartam kérdezni tőled, most itt az alkalom, meddig lehet ezt bírni fizikai erővel?
– Jó kérdés, de nem könnyű válaszolni rá. Mert azt minden borász tudja, hogy ehhez az élethez a szőlőtelepítéstől kezdve a vendéglátásig minden hozzátartozik. Aki ezt nem bírja, ne menjen borásznak. Az viszont igaz, hogy mindenki öregszik, még a borász is, bár a mértékletes borivás fiatalít. Antioxidáns. Ráadásul szakmai követelmény is náluk, hogy rengeteget kell kóstolnunk, mert így lehet fejleszteni az ízlelőképességet, ami nélkülözhetetlen ebben a szakmában. No, de nem akarom megkerülni a pontos választ, tehát amikor érzem, hogy már nem bírom, nyilván mérsékelni fogom a tempót, mint ahogy a fiaim máris sok tevékenységet átvettek tőlem. Látod, ezért kell fiúkat szülni, hogy aztán öregkorára csak reprezentálni kelljen az embernek.
– Ha most látnák az olvasók, hogy fülig ér a szád, azt gondolnák, amit én, messze még az idő, amikor Takler Ferenc, az idősebbik, igazán mérsékli a tempót. A legtöbb borász azt állítja, a szőlőhöz és a borhoz szinte szerelem köti. Ez igaz?
– A mi mesterségünk, hivatásunk életforma, amibe nagyon bele lehet szeretni. A szőlő gyönyörű. A táj szintén. A pincének hangulata van. A munka nem magányos. Mi kell még a boldogsághoz?
– Virágzó ország, ahol az emberek kulturált borfogyasztók, van pénzük és idejük pincéket, borvidékeket látogatni, és meg is tudnak fizetni olyan csúcsborokat időnként, mint amilyenek a te palackjaid.
– Ez is igaz, de erről pár mondatot szóltam már, próbáljunk meg optimisták lenni. Viszont tudod, mi kell még a boldogsághoz? Hit. Hit az istenben, és a munkában, no meg az sem árt, ha önmagában is bízik, hisz az ember. Én nagyon szeretem ezt a hazát, ha haragszom, mindig érte haragszom, nem ellene. Hiszek abban, hogy az Isten nem hagy el bennünket, magyarokat, és megsegíti ezt a szép szekszárdi vidéket is. Meggyőződésem, hogy a hitem segített meglátni a természet, a szőlő, a bor jelzéseit, és ehhez fontosak voltak a gyökereim is. Az a tudat, hogy az őseim is itt éltek, ismerem az ő átörökítésük révén ennek a tájnak a történelmét, gondjait, bajait, és persze az értékeit is, ami rám is bízatott. A fiaim jövőjét is itt képzelem el, és vérzik a szívem, amikor azt hallom, mennek el a fiatalok. Nem az a baj, hogy szerencsét próbálnak, hanem az, ha nem jönnek vissza. Márpedig ez manapság reális veszély.
– Amikor téged meglátogatnak a barátaid, szerencsémre én is közéjük tartozom, éjszakába nyúlóan borozgatunk és politizálgatunk. Te mit látsz az ország boldogulása szempontjából a legnagyobb akadálynak?
– Azt, hogy ez a nemzet nem jól gazdálkodik az értékeivel. Sok ember nem alázattal közelít az értékekhez – elsősorban a munkára gondolok -, hanem mindent elborít a pénz imádata. Ez nem járható út, egyre inkább látszik, s ha így marad, tragédiába hullik a világ.
– Egy borász mikor kerülhet reménytelen helyzetbe?
– Bármikor. Jégverés, belvíz, banki gondok, ezeket már említettük. De hinni kell abban, hogy a legreménytelenebb helyzetből is van kiút. Nekem is voltak hatalmas problémáim. Sokszor elmeséltem már azt a történetet, amikor váratlanul felhívott az egyik hitelezőm, és sürgetőleg kérdezte, mikor fizetek neki? Megígértem, hamarosan fizetek. A feleségem hallotta a beszélgetésünket, és elképedve kérdezte, hogyan tehetek ilyen ígéretet. Nem tudtam neki megmondani, miért jött ki belőlem ez a válasz. Valójában azért, mert azt gondoltam, csak történik valami, de ezt nehéz lett volna elmagyaráznom Zsuzsának, a feleségemnek. Nos, néhány perc múlva csörgött a telefon, és egy óriási megrendelést kaptunk. Ma is azt hiszem, a Jóisten igazságszolgáltatása, ajándéka volt ez, mert nem mehet veszendőbe a becsületes emberek igyekezete. Sokat nélkülöztünk, sokat kockáztattunk, rengeteget dolgoztunk, gyakran látszott szinte megoldhatatlannak egy-egy gond, de ha belegondolunk, nagyon sok jó is történik velünk, amiért hálás vagyok a Gondviselésnek.
Kondor Katalin