Takler Ferenc, fotó: borigo.hu

Alázat Isten és a szőlő iránt, beszélgetés Takler Ferenc borásszal

Alázat Isten és a szőlő iránt, beszélgetés Takler Ferenc borásszal

Én ebbe a rovatba csak olyan emberekről írok, akiket sikeresnek látok. Az persze más kérdés, hogy ők magukat hogyan ítélik meg. Takler Ferenc borász jót mosolyog nem létező bajsza alatt, amikor közlöm vele, én őt sikerembernek látom. Meg is indokolom, miért.

Ugye egy borgazdaság működtetéséhez kell a biztos családi háttér. Neki megvan, felesége gyönyörű környezetet varázsolt a szekszárdi dombvidéken lévő házukban, melyben a pince mellett immár panzió is működik. / Bólogatással nyugtázza egyetértését./ Nagy öröm – teszem hozzá -, ha az embernek akad olyan utódja, aki folytatja mesterségét. Nos, a Takler családban mindjárt két utód is „akadt”, András és ifjabb Feri mesterei lettek a borász szakmának, és természetesen a családi gazdaságban dolgoznak. /Az egyetértés újabb jelét könyvelhetem el. / Aztán persze jó bort kell csinálni, különben nincs siker, ez a pince márpedig sorra aratja a sikereket hosszú évek óta, és megjött a külföldi elismerés is. / Ezeket az ismérveket is elfogadja Takler úr./ Már-már abbahagynám a borászsiker boncolgatását, mikor eszembe jut még egy fontos tényező, a hitel, mely nélkül a gazdálkodásban ezen a szinten boldogulni már nem lehet. / Ezért is besöpröm az elismerést. / Aztán széles mosollyal hozzáteszi: „Kihagytad a legfontosabbat, az igazi sikerborász az, aki túlélte az elmúlt éveket.”

–          Kezdjük is ezzel, miért volt nehéz túlélni az elmúlt éveket?

–          Magyar borásznak lenni nagyon nehéz. Nem akarok panaszkodni, elsősorban azért, mert már ezerszer kipanaszkodta magát a magyar gazdálkodó, de a lényeg az, hogy külföldi versenytársainkhoz képest elenyésző a támogatás, drága a hitel és nem is könnyű hozzájutni, szóval megszenvedtük, és szenvedjük azt a munka- és alkotásellenes légkört, ami Magyarországra 1945 óta jellemző. Nem látjuk, hogy a vidékpolitika milyen lesz, de az biztos, hogy a vidék és a mezőgazdaság nélkül sosem fog talpra állni Magyarország.

–          Márpedig ebben a talpra állásban a borászatoknak fontos szerepe lehetne, hiszen a szőlőgazdaságok, a borvidékek gyönyörűek szerte a világon. S ahol bort készítenek, ott már a vendéglátás is fontos szerepet kaphat. Olyan láncolat ez, amely itt, a Takler pincészetnél már megvalósult, ha nem is régen.

–          És nem is könnyen. A mi családunk keményen megdolgozott mindenért, nem hullt az ölünkbe semmi érdemtelenül, mint oly sokaknak, akik ügyesen „privatizáltak”. A vagyonunk és a birtokrendszerünk a két kezünk munkájából született, elég ha azt mondom, vasárnapokon és ünnepnapokon is dolgoztunk. Ebben az országban – és ez nagy baj -, nem tisztelik a munkát, meg azt az embert, aki alkot és teremt. Akár az agyával, akár a két kezével. Egyelőre csak reménykedünk, hogy elindul valami változás.

–          Te milyen családból hoztad a munka és a szőlő szeretetét?

–          Az én őseim az 1700-as évek első felében kerültek ide, Szekszárdra, s azóta mindig borászkodtak. A mesterség apáról fiúra szállt, és akár hiszed, akár nem, mindig volt fiú utód, és ugyebár most is van, mert nekem két fiam született. Az én apám megsínylette a Rákosi korszakot, mert kuláklistára került, elvettek tőle szőlőket, aztán meg bekényszerítették a téeszbe. De mindig volt annyi szőlőnk, amiből bort készíthettünk, én meg elleshettem a mesterséget. Meg azt hiszem, azt is tőle lestem el, hogy miképpen kell gyereket nevelni. A fiaimat például nem szigorral, hanem játékosan vezettem be a mesterség rejtelmeibe, meg a napi munkába. A pénzzel is megtanultak bánni, és büszkék voltak arra, hogy már tizenöt éves korukban birtokokat írattam a nevükre. Végtére is kevés ilyen korú gyerek mondhatja el magáról, hogy van saját szőlője, bora, amiért meg is dolgozott.

–          Sokan tanúsíthatják, hogy két nagyszerű gyerekről, akarom mondani most már fiatalemberről van szó. Mikor állt össze igazán ez a családi gazdaság?

–          A mikor kevésbé lényeges, mint a hogyan. Jött ugyebár az úgynevezett rendszerváltás, és mi tele voltunk adóssággal. Kénytelenek voltunk embertelenül összehúzni a nadrágszíjat. Tudtuk, hogy csak a magunk kemény munkájára számíthatunk, de úgy hidd el, a napi százötven forintnyi fogyasztást nem léphettük túl. Turkálóból öltöztünk, még egy üveg sört sem igen engedtünk meg magunknak.

–          Német őseidet nem tagadod meg, tudom, hogy szereted a sört, szoktak is veled viccelni a barátok, hogy sört iszik a borász, micsoda dolog ez?

–          A bort is szeretem, meg a sört is, bizony. Tehát spóroltunk keményen, mert csak így tudtunk egy-egy újabb szőlőcskét venni, meg hordót a bornak. Az első siker talán az volt, amikor 1997-ben elnyertük a szekszárdi vidék legeredményesebb termelője címet. De mert nem volt rendes öltönyöm, venni kellett egyet a nagy alkalomra, és sokáig furdalt a lelkiismeret, hogy miért nem a gazdaságba fektettem az öltönyért kiadott pénzt.

–          Ma már egy borásznak annyiszor kell „megjelennie” és reprezentálnia különféle rangos eseményeken, hogy nem elég neki egy öltöny. A rendezvények egy részére pedig a gyerekeid mennek el. Változik a világ minden szempontból, a borkínálatot illetően is. Az igényes – és főképp pénzes – fogyasztók csúcsborokat kívánnak. Nektek is született jó néhány igazi „versenyborotok”. Bikavér, Kékfrankos, Merlot válogatás, amelyekkel rendre nyertetek a borversenyeken. E nélkül nem lehet betörni a külföldi piacra?

–          Nemigen. Komoly márkát nem lehet felépíteni úgy, hogy csak belföldön mutatom meg magam. Ha azt akarjuk, hogy elismertek és keresettek legyünk, akkor ott kell lennünk a külföldi piacon. Mi Amerikába 2000-ben jutottunk el egy kékfrankos-válogatással, s ez szakmai szempontból határkőnek számított.

–          Ehhez az élethez ma már az is hozzátartozik, hogy gyakran kell vendégeket fogadni, s ez a nappali rengeteg munkán túl azt is jelenti, hogy este irány a pince, magyarázni kell a vendégeknek, kóstoltatni, utána vacsorázni, beszélgetni. Mindig meg akartam kérdezni tőled, most itt az alkalom, meddig lehet ezt bírni fizikai erővel?

–          Jó kérdés, de nem könnyű válaszolni rá. Mert azt minden borász tudja, hogy ehhez az élethez a szőlőtelepítéstől kezdve a vendéglátásig minden hozzátartozik. Aki ezt nem bírja, ne menjen borásznak. Az viszont igaz, hogy mindenki öregszik, még a borász is, bár a mértékletes borivás fiatalít. Antioxidáns. Ráadásul szakmai követelmény is náluk, hogy rengeteget kell kóstolnunk, mert így lehet fejleszteni az ízlelőképességet, ami nélkülözhetetlen ebben a szakmában. No, de nem akarom megkerülni a pontos választ, tehát amikor érzem, hogy már nem bírom, nyilván mérsékelni fogom a tempót, mint ahogy a fiaim máris sok tevékenységet átvettek tőlem. Látod, ezért kell fiúkat szülni, hogy aztán öregkorára csak reprezentálni kelljen az embernek.

–          Ha most látnák az olvasók, hogy fülig ér a szád, azt gondolnák, amit én, messze még az idő, amikor Takler Ferenc, az idősebbik, igazán mérsékli a tempót. A legtöbb borász azt állítja, a szőlőhöz és a borhoz szinte szerelem köti. Ez igaz?

–          A mi mesterségünk, hivatásunk életforma, amibe nagyon bele lehet szeretni. A szőlő gyönyörű. A táj szintén. A pincének hangulata van. A munka nem magányos. Mi kell még a boldogsághoz?

–          Virágzó ország, ahol az emberek kulturált borfogyasztók, van pénzük és idejük pincéket, borvidékeket látogatni, és meg is tudnak fizetni olyan csúcsborokat időnként, mint amilyenek a te palackjaid.

–          Ez is igaz, de erről pár mondatot szóltam már, próbáljunk meg optimisták lenni. Viszont tudod, mi kell még a boldogsághoz? Hit. Hit az istenben, és a munkában, no meg az sem árt, ha önmagában is bízik, hisz az ember. Én nagyon szeretem ezt a hazát, ha haragszom, mindig érte haragszom, nem ellene. Hiszek abban, hogy az Isten nem hagy el bennünket, magyarokat, és megsegíti ezt a szép szekszárdi vidéket is. Meggyőződésem, hogy a hitem segített meglátni a természet, a szőlő, a bor jelzéseit, és ehhez fontosak voltak a gyökereim is. Az a tudat, hogy az őseim is itt éltek, ismerem az ő átörökítésük révén ennek a tájnak a történelmét, gondjait, bajait, és persze az értékeit is, ami rám is bízatott. A fiaim jövőjét is itt képzelem el, és vérzik a szívem, amikor azt hallom, mennek el a fiatalok. Nem az a baj, hogy szerencsét próbálnak, hanem az, ha nem jönnek vissza. Márpedig ez manapság reális veszély.

–          Amikor téged meglátogatnak a barátaid, szerencsémre én is közéjük tartozom, éjszakába nyúlóan borozgatunk és politizálgatunk. Te mit látsz az ország boldogulása szempontjából a legnagyobb akadálynak?

–          Azt, hogy ez a nemzet nem jól gazdálkodik az értékeivel. Sok ember nem alázattal közelít az értékekhez – elsősorban a munkára gondolok -, hanem mindent elborít a pénz imádata. Ez nem járható út, egyre inkább látszik, s ha így marad, tragédiába hullik a világ.

–          Egy borász mikor kerülhet reménytelen helyzetbe?

–          Bármikor. Jégverés, belvíz, banki gondok, ezeket már említettük. De hinni kell abban, hogy a legreménytelenebb helyzetből is van kiút. Nekem is voltak hatalmas problémáim. Sokszor elmeséltem már azt a történetet, amikor váratlanul felhívott az egyik hitelezőm, és sürgetőleg kérdezte, mikor fizetek neki? Megígértem, hamarosan fizetek. A feleségem hallotta a beszélgetésünket, és elképedve kérdezte, hogyan tehetek ilyen ígéretet. Nem tudtam neki megmondani, miért jött ki belőlem ez a válasz. Valójában azért, mert azt gondoltam, csak történik valami, de ezt nehéz lett volna elmagyaráznom Zsuzsának, a feleségemnek. Nos, néhány perc múlva csörgött a telefon, és egy óriási megrendelést kaptunk. Ma is azt hiszem, a Jóisten igazságszolgáltatása, ajándéka volt ez, mert nem mehet veszendőbe a becsületes emberek igyekezete. Sokat nélkülöztünk, sokat kockáztattunk, rengeteget dolgoztunk, gyakran látszott szinte megoldhatatlannak egy-egy gond, de ha belegondolunk, nagyon sok jó is történik velünk, amiért hálás vagyok a Gondviselésnek.

                                                                                              Kondor Katalin

Kapcsolódó cikkek