„Érezni kell, milyen akadály került elénk.” Beszélgetés Pálffy Istvánnal

„Érezni kell, milyen akadály került elénk.” Beszélgetés Pálffy Istvánnal

Pálffy István

Egy hangulatos kis sarkat választottunk egy híres kávézóban. Pontosan érkezik és pont olyan, mint amilyennek elképzelik. Igazi, jóvágású úriember, aki ismeri az illemet.

Kovács Noémi 

 

Remélem, megbocsátják nekem, régi kollégákként most tegeződni fogunk. Ő Pálffy István, híradós, író, fotós, polgárőr, képviselő. Netán életművész. Tényleg, Te minek tartod magad?

– Vannak az univerzális emberek, és vannak a speciálisok. Tehát két típus van, a specialisták és az univerzalisták. Ez mindig így volt, mindig is így lesz. Illetve két ilyen alkat van. Bizonyos korokban inkább az egyikre van szükség, máskor a másikra és bizonyos helyzetekben is inkább az egyikre vagy a másikra. Hogy rám van-e szükség azt nem tudom, de én mindenesetre ilyen univerzalista-féle vagyok, tehát sok mindenbe belefogok, sok mindent tudok csinálni, sok mindenhez még talán értek is, de nem specializálódom mélyen. Szóval nem tudok semmit a doktori szintig, nem rendelkezem teljesen professzionalizált elméleti tudással felvértezve semmilyen tárgyban. Ez így van, ez alkati kérdés. Innentől kezdve meg mindegy, hogy minek tartom magam, mert a sok dolognak akármelyikét mondhatom, tehát igazából nem lényeges.

az egyetemista

az egyetemista

– Amikor a barátaimnak elmeséltem, hogy te leszel a következő interjúalanyom, azonnal rávágták, hogy ja, Pálffy Istvánnak könnyű, már a neve miatt is. Ráadásul a nagybátyja is újságíró volt. Szerintem sokan gondolják azt, hogyha valakinek ilyen felmenői vannak, mint neked, annak sokkal könnyebb boldogulni az életben. Te ezt tapasztaltad, vagy inkább azt, hogy így a nehezebb és éppen azért, mert ilyen családból származol?

A mi esetünkben úgy volt, hogy nekem a nagybátyám, akihez az életben semmi közöm nem volt soha, még inkább nehezítette, mint sem könnyítette volna az utat. Lelkileg, pszichésen biztosan. Ami könnyítette, az a siker. Sikerrecept nincs, de vannak dolgok, amik jól jönnek hozzá. És ez egyszerűen az, hogy nekem adódott egy olyan lehetőségem, hogy gyerekkoromban külföldön tanultam meg egy nyelvet. Ez óriási előny. Tehát azt nem csodálom, és nagy örömmel látom, hogy mindenki külföldre akar menni. A probléma az, hogy visszajönni már nem. Menjen! Ez ugyanaz a dolog, mint amikor régen elmentek a fiatalok és az inaséveket letöltötték valahol. Mondjuk egy asztalos elment innen Bécsig. De hogyha olyan szakmát akart tanulni, például a pénzvilág érdekelte, akkor elment a Fuggerekhez Hannoverbe, kétezer kilométerre ide, kitanulta a mesterséget, hitelezéssel foglalkozott, de visszajött. Ez így működik ma is. Az a lényeg, hogy visszajöjjenek.

– Mivel lehetne ösztönözni a fiatalokat, hogy visszajöjjenek? Nem a politikus Pálffy István válasza érdekelne, nem olyanokra gondolok, hogyha gazdagabb lesz Magyarország azoknál az országoknál, ahová mennek, akkor itt maradnak, hanem valami ötletre.

– Nemcsak, sőt, elsősorban nem is politikai kérdés ez, társadalmi vagy szociális kérdés, hanem sok minden.

– Nem nevelés kérdése?

– Az is, persze, de alapvetően tisztasággal, meg jókedvvel, meg ilyen dolgokkal lehetne ösztönözni őket, ezekre kell gondolni. De ez nem úgy van, hogy alkotunk egy rendszert és törvényeket hozunk, meg erőszakoskodunk, hogy innentől így kell csinálni. Ez csak az egyik része. Vigyázni kell, hogy mit bír ki egy generáció, meg egy társadalom. Alapvető értékek kellenek. Kell, hogy tisztaság legyen, vidámság, könnyedség, színesség, olyasmik, amik ennek az újabb generációs világnak a részei. Ha nyomás van, ha mindig azt kell csinálni, amit mondanak, ha mint az igásló, menni kell előre, az nem izgalmas, és persze, hogy el fognak menni és nem jönnek vissza.

– Te is tapasztaltad azt, és most az én korosztályomról beszélek, hogy pont a harmincas generáció ment el és maradt kinn például Németországban orvosnak? De hogy mást ne mondjak, azt is láttam, hogy a BKV-n a harmincasok nem adják át a helyet az idősebbeknek, mintha nem tudnák a szabályokat. Mintha nem tanítottak volna minket az illemre. De ez tényleg nevelés kérdése.

– A nevelés esetében van egy nevelő személy, és egy nevelt. Ez mégis két emberen múlik, kétirányú helyzet. És időközben a nevelt személy, a fiatal vagy a gyerek egy olyan világi környezetet fogyaszt, ami egészen más, mint régen, amikor a hagyományos nevelési eljárások működtek. Persze, lehet az illemszabályokat propagálni otthon, de nem lesz hatásos. Máshogyan kell ezt eljuttatni a legújabb generációkhoz, más kommunikációs módszerekkel. Nem működnek azok az eljárások, amikről eddig azt hittük, hogy száz százalékig biztosak.

– És az sem működne, hogyha mondjuk az iskolában lenne illemtanóra?

– Nem, nem működne, attól tartok. Illetve akkor működik, hogy ha ezt valami egészen korszerű, színes, vizuális környezetbe tesszük és használjuk, mert az újabb generációk arra törekednek, hogy azonnal használjanak valamit. Használati típusú viselkedés van. Mindent használni akarnak, először megszerezni, aztán használni. Tehát nincsen már olyan, hogy valamit megtanulni, és elraktározni, az egy másik világ volt. Ma nem így működik. Lehet hogy a kettőnek valami arányát kellene megtalálni, de ez messzire vezet, én ehhez nem értek annyira, hogy bevállaljak minden bölcsességet. Egyáltalán, nincs is nálam a kő, de ennyit lehet innen látni.

órával

– Azt akarod mondani, hogy vannak olyan értékek, amelyek kiveszőben vannak, pont azért, mert átalakulóban van a világ?

– Nem! Azért nem, mert az alapértékeket meghatározó kód és jelrendszer nem változott. Legfeljebb kevesebben értik vagy mások is kerülnek mellé és ennek a fényében létrejött egy értékverseny.

– Igen, de mintha ma erősebb lenne ez az értékverseny.

– Sokkal erősebb, persze, tényszerűbben erősebb, de sokkal hatásosabb is, mert hatékonyabb fegyverek vannak az értékek közvetítésére. Ebben a harcban minden mediális frontot, meg pénzfrontot, pszichológiai és vallási frontot is bevetnek.

– Amikor az ember elindul azon az úton, amiről úgy gondolja, hogy sikeres lesz, óhatatlanul jönnek szembe falak. Mit mondanál azoknak, akik éppen egy ilyen fallal néznek farkasszemet, mit kell csinálni vele? Le kell törni, ki kell kerülni, vagy meg kell fordulni és hagyni kell, aztán el kell indulni egy másik úton?

– Is-is, ezek mind-mind módszerek. Az a lényeg, hogy az ember valahogy elemezni tudja, miféle fal került elé. Olyan-e az a fal, amit le lehet bontani vagy föl kell robbantani, esetleg át lehet rajta mászni vagy fölösleges az egésszel bíbelődni? Szóval analizálni kell, meg kell érteni, hogy mi történik. Ez nagyon nehéz, az igaz. Ez a kérdés a sikerreceptnél is. A sikerhez ugyanis sokszor az vezet el, hogy valaki ösztönszerűen megérzi, hogy ezek a falak micsodák, mi került elé, milyen akadály van ott. Például személyes-e, anyagi-e, rendszerszintű akadály-e, és ezeket szét tudja bontani. Vannak olyan szenzitív emberek, akik ezeket jól érzik, megvan ez a fajta képességük. Ezért mondom azt, hogy nincs sikerrecept. Az amerikai menedzser-könyveket meg szerintem nem kellene megvenni.

– Az egy másik társadalom, egy másik kultúra…

– Másik, de emlékszem, a kilencvenes években a magyar könyvpiacot elárasztották az ilyen jellegű munkák. Akkor, nagyon sokan tanultak ebből egyperces menedzsmentet, ami persze jó ahhoz, ha az ember valamit hirtelen meg akar oldani, mert olyan helyzetbe kerül, hogy mondjuk változik a munkahelyén a beosztása és akkor már nem két emberrel foglalkozik éppen, hanem tizenöttel. Olyankor jó, ha ehhez nincsen képzettsége, hogy valamit gyorsan elolvasson, de inkább érezni kell. Ezért vallom azt, hogy azok, akik elég érzékenyek ahhoz, hogy ezeket az akadályokat meg tudják különböztetni egymástól, megtalálják a választ meg a receptet, meg azt is, hogyan viselkedjenek utána.

– Ha már az amerikaiakról beszélünk… Nálunk vannak olyan emberek, akik szánt szándékkal tesznek keresztbe másoknak, hogy ne érjék el a sikert. Náluk meg, mintha a falállítók nem lennének olyan fontosak vagy másképpen kezelnék, vagy egyáltalán nem foglalkoznának azzal, hogy emberek emelték ezeket az akadályokat. Ők csak a falakat látják. Szerinted jó lenne, ha mi is csak a falakkal foglalkoznánk, vagy úgyis megmarad az a kulturális különbség, hogy nálunk emberek emelik és azokkal is kell tenni valamit?

– Szerintem arról van szó és fönntartom, hogy lehet hogy ez a válasz téves, de én úgy gondolom, hogy Amerikában ez azért működik, mert ott egy kétszáz éve jogfolytonos és tulajdonában is megalapozott társadalom él. Kinek-kinek persze a lehetőségei, meg az öröklöttsége függvényében, mert nyilván egy New Yersey vagy egy Massachusetts állambeli középosztálybeli polgár jobb helyzetben van, mint New Mexico-ban vagy egy Texas-ban egy színes, nemrég betelepült kubánó vagy hispánó. De mindenesetre az, hogy ez így van, ráadásul létezik egy rendkívül gyors társadalmi fejlődés és sokkal gyorsabban változik minden, tehát a társadalmi környezet is, segít a különbségek megértésében. És ebben az, hogy kétszáz éve működik az állam, hatványozottan számít. Náluk a fejlődés elé nem gördültek akadályok. Sem társadalmi, sem vállalkozási, sem gazdasági, sem a személyes oldalról. Jogfolytonosan meg azt értem, hogy az 1787-ben megírt amerikai alkotmánynak, amit aztán az államok ratifikáltak, elfogadtak, bár érdekes, hogy még mindig nem minden passzusát ratifikálta minden tagállam, ennek vannak bizonyos kiegészítései, amelyeket még mindig nem fogadtak el minden államban, viszont az alapjogok érvényesülése dolgában nem volt törés, és a tulajdonszerkezet alakulásában nem volt akadály, nem volt átrendeződés. Csak meg kell nézni, hogy Magyarországon ugyanebben a kétszáz évben vagy Közép-Európában vagy Közép-Kelet Európában ugyanebben a kétszáz évben, mi történt. Máris tudnánk sorolni. Végig tudnánk szaladni a történelmen, hogy hányszor vették el, hányszor szerezték vissza vagy vették vissza mások, vették el ezektől azok, és hányszor ment ez gyakorlatilag az utóbbi évszázadokban, meg aztán igazán keményen még előtte is. Az úrbéri viszonyok megszűnésétől kezdődően ugyanis jelentős átrendeződések voltak, a dzsentri világ eltűnt, ezeket tudjuk. De ha visszaugranánk az időben kétszáz évet, láthatnák a 18. század végére megerősödött nagy grófi családokat, akik még a török után jöttek be. Azzal, hogy Habsburg hűek és lojálisak voltak, pozíciót, területet, földet, jogosítványt, mindent kaptak és borzasztó mértékben megerősödtek. Lényegében Bécset táplálták a magyarokkal szemben, a magyar kisnemesekkel, középnemesekkel, szívták el előlük a levegőt. Aztán egy bizonyos nemesi történelmi apály után eljutnánk 1945-ig, addig, hogy elvették tőlük a földet és a földosztás során odaadták a parasztoknak. Aztán jött a kulákozás, B-lista és nem sorolom tovább. Szerintem, azért vannak ezek a falas blokkolások, hogy ezeket az évszázados sérelmeket megtorolják. Ezek mindenkinek a családjában megvannak valahol. Van akinek a kommün idején, onnan eredeztethető, van, akinek 45-től, van, akinek 56-tól, és a többi. És van, akinek az egész rárakódott az életére és hatványozódott. Na most, ez mindig azt fogja előhívni, hogy akadályozzuk meg, hogy az a valaki, ehhez már ne jusson hozzá.

– Akkor lehet, hogy a hangzatos, nagy társadalmi összefogás illúzió. Lesz itt valaha ilyen?

– Lesz! Persze, hogy lesz, mert egyrészt ez el fog kopni és amikor kialakul a fejlődés íve. Sokkal hamarabb történik majd meg, nem kell hozzá kétszáz év, húsz elég, de egy generáció kell. Pontosan annak a generációnak kell felnőni, amelyik már nem ilyen logika alapján gondolkodik, hanem azt kívánja, amit az előbb mondtam. Legyen tiszta, mosolygós a világ és nem arról van szó, hogy gondtalan, mert rá fognak jönni, hogy sokkal több szociális gond van és sokkal több anyagi nehézség van a rendszerben, mint korábban volt. Akkor majd megértik a szüleik, nagyszüleik optikáján keresztül, mennyire más a világ. Hogy nincs jóléti, szociális piacgazdaság. Ez kiderül majd, ez nyilvánvaló. Lehet tenni érte, hogy igazságosabb társadalom legyen, de nincs ilyen rendszer. Ez a rendszer nem létezik. Az kell, hogy elérkezzen, hogy egy ilyen környezetben gondolkodjanak, és cselekedjenek és akkor működni fog.

– Van egy olyan érzésem, és ez tényleg csak egy megérzés, hogy ezt a generációt a közéleti csatározások, támadások nem nagyon érdeklik és a „rossz hírek” sem. Mintha ők másképen gondolkodnának.

– Abszolút, szerintem ez így van.

– KDNP-s képviselőként azért küzdesz, amilyen értékeket a KDNP magának vall, a családért és a társadalom egységéért. Úgy látod, hogy afelé tart a társadalom, hogy tömegesen házasodnak majd a fiatal generációk? A harmincasoknál az dívik, hogy a fiúk nem veszik el a lányokat, a lányok pedig nem akarnak hozzámenni a fiúkhoz.

– Hámozzuk le erről a KDNP-t, meg az ilyen politikai kódokat, mert igazából ezek gyűjtő kategóriák. Olyan az ilyen politikai kód, mint ha gyufás skatulyában gyűjtenénk bogarakat. Bizonyos bogarakat ebbe, bizonyosakat abba teszünk bele.

A kérdés szempontjából ennek nincs jelentősége. Inkább az a helyzet, hogy olyan bogarakat szúrunk át a gombostűvel, hogy ennél a gyönyörű hasonlatnál maradjak, amelyekről fontosnak gondoljuk, hogy azok a rovarvilág fönnmaradásához hozzájárulnak, azért, hogy ebben is meglegyen a tápláléklánc. Gondold el, az, hogy az embereknek munkájuk legyen és gyereket tudjanak nevelni, a táplálékláncnak a fenntartását jelenti. A táplálékláncot úgy kell elképzelni, hogy van az ember, aztán a közösség, társadalom, ország és a nemzet a sorrend. Ezt kell, ezt a reprodukciót kell megvalósítani. Ha ezt nem tudjuk megoldani, az egész szétesik, eltűnik, elolvad, valamilyen modern politikai formában disszimilálódik vagy asszimilálódik. Azért nem tudjuk pontosan, mert ilyenre Európában, a modern társadalmakban még nem volt példa, de miért ne lehetne olyan, ahogy száz évvel ezelőtt mondták, „hol nemzet süllyed el, népek veszik körül”, és ez így van. Népek, szlovákok, románok, mind körülveszik ezt a nemzetet. Az a lényeg, hogy a reprodukciót valamilyen módon biztosítanunk kell. Ennek vannak különböző eszközei, de alapvetően a család, meg a házasság fontos. Nem vagyok homofób, tőlem mindenkinek olyan nemi partnere lehet, amilyet kíván és amilyet szeret, de a társadalom reprodukciójáról gondoskodni kell. Ez alapvető, ezt meg kell érteni. Ezeket a bogarakat kell átszúrni, ezeket kellene kiállítani és azt mondani, hogy ezek védettek.

– Az életedben melyik „énedet” élvezed a legjobban, azt, hogy képviselő vagy, hogy újságíró, építész vagy életművész?

Nem vagyok életművész. Nagyon szerettem az építészetnek is egy részét, a médiának is bizonyos részét, a rádió riportokat például imádtam. Éjjeli lelki-beszélgetős műsorokat is vezettem régen, beletelefonálóst, ezeket is szerettem és ezt most nem azért mondom, mert KDNP-s vagyok, de én mindig érzékeny voltam ezekre, mindig szerettem az emberek gondjaival foglalkozni. Valaki betelefonált, és elmondta a problémáit, elbeszélgettünk. Utána volt egy olyan érzésem, hogy talán tettem valamit. Valamit, fene tudja, hogy mit. Lehet, hogy megmozdult valami a telefon másik végén abban a valakiben. Időnként mindenkinek szüksége van ilyen segítségekre. De az utcán is mindig megállok, ha megszólítanak. Minden levélre, jó, persze titkári segítséggel is, de válaszolok. De a tévézésnek is volt egy ilyen része, különösen amikor elindult a TV2, ami egy nagyon sikeres időszak volt három éven keresztül. Az egy remek világ volt minden szempontból. Komolyan. Anyagilag, életminőség szempontjából is nagyon jó volt. Innen jön a kérdés, hogy mégis melyikben érzi magát a legjobban az ember, és akkor azt mondom, hogy ebben.

– A képviselőségben.

Igen, egyszerűen azért, mert ez talán megint nem a sikerrecepthez tartozik, de ahhoz, hogy hogyan alakíthatók jó helyzetek, ahhoz valamit hozzá tud tenni egy képviselő, mert én azt mondtam, úgy öt évvel ezelőtt – jé, hogy telnek az évek -, hogy hiába csinálom én azt a médiában, hogy próbálok egy hírnyelvet alkotni, alakítani, próbálok egy olyan közszolgálati hír felületet behatárolni, aminek illemszabályai vannak, értékei vannak, ha nem vagyok benne elég hatékony. Tehát olyan helyre kell menni, ha az embernek az a célja, hogy alakítson a környezetén, ahol hatékonyabban lehet dolgozni. Az a lényeg, hogy itt hatékonyabb az ember.

– Ezek szerint megtaláltad a helyed.

– Mondjuk így. Az a fontos, hogy megfogalmazd a problémát, mondd azt, hogy ezt szeretnéd csinálni. Aztán már csak a kettő közti utat kell kijelölni, amin végig kell menni, közben szervezni kell, hogy és mint, de anyagi lábon is kell állni, meg túl kell élni a holnapot vagy a mát, és el kell jutni a holnapig. Én így csináltam végig. Azt mondtam, hogy a tévéből elég, ezen a napon fogok kijönni, elindulok a másik helyre. Azt is tudtam, hogy így fogok átmenni, ezen a napon fogok bejönni, és így folytatódik majd az út. Ez egy lehetőség. Nem azt mondom, hogy ez az igazi sikerrecept, mert nyilván lehet hibázni és az ember elbukik, de egyfajta lehetőség, egy út. Elemzek, mi a gond, mi a probléma, mit akarok, hova akarok eljutni, gyerünk

– De ezek szerint most nem gondolkozol más utakban. Mit tapasztalsz, irigyebbek most az emberek? Megállítanak azzal, hogy hihetetlen, hogy neked ez is sikerült?

– De most mond meg, ki irigyeli, ki irigyelné ezt. A képviselői munkáról az embereknek szerintem, és nyilván a médián keresztül a sok politikai botrány miatt lesújtó képük van. Azt gondolják, hogy csak megélhetési politikusok vannak, akik nem is ülnek be a Parlamentbe, hanem csak mutyiznak. Ezzel szemben, és belülről ezt az ember tisztán, a napi valóságában látja, hogy nem így van.

– Tehát a sikerhez adottság is kell, sőt alapvetően adottság kell hozzá, azt mondod.

– Nem azt mondom, hogy alapvetően, hanem azt, hogy hát persze, hogy kell hozzá bizonyos adottság.

– De nemcsak a politikában, hanem mindenkinek a saját szakmájában, úgy értem.

– Igen, de hát ha azt mondod, siker, nézzük meg a MOTOGP-t. Azt nem értem meg, hogy Talmácsi Gábor miért sikeres az egyik évben, amikor világbajnok, majd a következő évben, miért nulla és azóta is nulla sajnos. Ezt nem értem. Ez elgondolkoztató. Szerintem a siker szempontjából az a kérdés, hogy vajon megtalálja-e az ember maga vagy a rendszer, vagy a HR-es a munkahelyeden, megtalálja-e benned azt, hogy nézd, ennek az embernek van egy ilyen adottsága, ezt kellene kihasználni. Azt kell megtalálnia, hogy mit lehet kihozni valakiből. Ha nincs ami kihozza, le fogja fújni graffitivel az összes falat és le fogja dobálni a pezsgős üveget a ház tetejéről a kislányok fejére.

újsággal

– Popper Péter, aki pszichológus volt, egyszer azt mondta nekünk, mert tanított a Filmművészeti Egyetemen szerkesztő osztályokat, hogy az igazán nagy tehetség úgyis mindig kibújik, mint a kukac a földből.

– Én ezzel nem értek egyet, messzemenőleg nem értek egyet, sőt az ellenkezőjét állítom.

– Ha elég kitartó, akkor sem?

– Nem.

– Tehát akkor az egyetlen lehetőség az, ha valaki felismeri a tehetséget a fiatalokban?

– A helyzet az, hogy mindenkiben van valami, mert az ember egy csodálatos lény. Az Isten úgy teremtette meg, hogy mindenkinek adott valamit. Biztos vagyok benne. Csak az élet rövid, és nem mindenkinél jön ki. De ha olyan a rendszer, amivel jobban figyelünk egymásra, akkor kihozható. És ha ezt a rendszert tökéletesíted, akkor egyszer mindenkiből ki fog jönni, ki fogja tudni hozni valaki vagy valami. Mondok egy teljesen vad példát. A BBC-nél, ahol én hála Istennek eltöltettem egy fél évet, és abból éltem itthon húszat, szóval képzeld el, ott a BBC-nél volt negyvenvalahány ezer alkalmazott valamikor a hatvanas-hetvenes években. Aztán huszonnyolc ezren maradtak, de még most is vannak több tízezren, de mondjuk lényegesen karcsúbb a rendszer, mint volt. Amikor én kint éltem, persze ez most is megvan, hogy ebből az állományból volt olyan tudósítója a BBC-nek, olyan videó- meg rádió, szóval komplett, multi tudósítója, hogy nem volt helyhez kötve, hanem mindig helyettesített valakit, aki éppen szabadságon volt, vagy betegen feküdt otthon.

– Zseniális. Jolly joker.

– Igen, de azért lett az, mert vagy nehéz ember vagy nincsenek kötődései vagy nyughatatlan, folyton menni akar. Ez egy típus. Ez alapvetően egy HR-es feladat, hogy beszélj az emberrel és fölismerd, hogy ez egy ilyen alak. Fel kell ismerni, miért van vele rengeteg munkahelyi probléma. Iszik, zajoskodik, összeférhetetlen a többiekkel, amikor a vállalati születésnap van, akkor a kocsmában mindig berúg, és alányúl a lányok szoknyája alá, munkahelyi szexuális zaklatást követ el. Ez azért van, mert nem találja a helyét, de ha elküldöd jolly jokernek, helyettesítő tudósítónak, egyszer két hónapig Reykjavikba, Izlandra, ahol a vulkánkitöréssel foglalkozik, egyszer meg riportot forgat mondjuk Egyiptomban, átugrik a melegből a hidegbe, hidegből a melegbe, oda-vissza, hol három napra, hol három hónapra, akkor megoldódik a probléma.

– És ez működik? Működne Magyarországon is?

– Igen, csakhogy ehhez tökéletes vagy egy tökéletes irányába haladó rendszer kell, meg persze sok pénz, mert egy jó rendszert csak pénzből lehet működtetni.

Kovács Noémi

Kapcsolódó cikkek