Horváth Andrea és Király Levente, fotó: Horváth Andrea/SikeradóA Kossuth-díjas, Jászai Mari-díjas, érdemes művész, a Nemzet Színésze igazi lokálpatrióta. 2007-től Szeged díszpolgára, aki mindvégig hűséges maradt ahhoz színpadhoz, ami annyi boldog perccel kényeztette. Már nincs olyan szerep, amit eljátszana, de ha felkínálnának neki valamit, nem utasítaná vissza. Álmokról, múltról, jelenről, Depardieu-ről, és a családjáról beszélgetett vele a Sikeradó sztárvadásza.

– Annak idején, még pályakezdő színészként csak két évre szerződött Szegedre, aztán a gyönyörű városban ragadt. Sosem érezte úgy, hogy bár szereti választott otthonát, a fővárosban könnyebb lett volna „Király Leventévé”, óriás színészé válni?

– Nézze, én sohasem így közelítettem ehhez a kérdéshez. Főiskolás koromban a Nemzeti Színházban, ami akkor még a Blaha Lujza téren volt, rettentő sok kis szerepet játszottam. És valahogy úgy hozta az élet, hogy ezt többször is a Madách igazgatója előtt tehetettem. Valószínűleg láthatott bennem valamit, mert egyszer csak megkérdezte: Levente, volna kedved a Madáchba szerződni? Mire én: Hát hogy ne volna… Aztán telt-múlt az idő. Már megvolt minden vizsgám, egyszer csak hívnak a főiskola tanulmányi osztályáról, hogy menjek be a Vas utcába, mert fegyelmit kapok. Hiszen milyen alapon tárgyalok én igazgatókkal, amikor nekem kötelező vidékre menni? Bementem. Ott már egy háromfős bizottság várt rám. Csak álltam előttük és közben az járt a fejemben, hogy ezek most bevonhatják a diplomámat, vagy talán már ki sem adják. Annyit tudtam kibökni, hogy nem tudtam, hogy nem lehet, és közben majdnem elsírtam magam. Erre Gellért Endre, a Nemzeti fantasztikus főrendezője felajánlotta, hogy ha elmegyek vidékre, meglesz az a diploma. Így történt, hogy megszereztem a papírt és közben nem kaptam fegyelmit sem, bár a Madáchnak sem lettem a tagja. Ma már úgy gondolom, azért hozták ezt a rendelkezést, mert akkoriban nem sok fiatal színész játszott vidéken, de ezen akkor nem nagyon gondolkoztam. A vidéki színházak vezetői feljöttek Pestre. A szegedi főrendező megnézett és rögtön meg is kérdezte tőlem, hogy leszerződnék-e hozzájuk. Én meg szomorú, szemtelenségből csak annyit tudtam kérdezni, hogy van-e náluk víz. Akkor ugyanis Budapesten a Kis-Dunánál laktam, és azóta is imádom a vízpartot. Persze, hamar rávágta, hogy micsoda kérdés ez, Szeged folyója a Tisza! Így már igent mondtam neki. Megérkeztem és attól kezdve a mélyvízben úszom. Beleszerettem a városba. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy röghöz kötött típus vagyok. Később még sok helyre hívtak, de én mindegyikre nemet mondtam. Az egyik főmufti például felajánlotta, hogy mehetnék a Vígszínházba, ha akarok. Közöltem vele, hogy én bizony nem. Mire ő: Te nem érted hova hívlak? Végül neki kellett megértenie, hogy nagyon szeretem Szegedet és maradnék.

– Pár éve arról nyilatkozott, hogy Makláry Zoltántól azt tanulta, szerepet sohasem szabad kérni, és nem is szabad visszaadni. Ha mégis rávinné a lélek és megtagadná a nagy előd gondolatát, van olyan szerep, amiben még szívesen megmutatná magát?

– Nincs. Zoli bácsi, aki maga is volt képviselő, ezt azért mondta, mert a régi világban a Nemzeti Színházban mindig kellett lennie egy országgyűlési képviselőnek a színészek között. És amikor az öreg erre a szerepre engem javasolt, hozzátette, hogy szerepet soha nem szabad kérni és nem is szabad visszaadni. Így ezt a feladatot sem adtam vissza! Emlékszem, elmentem és elmondtam a beszédemet. Érdekes, milyen őrült nagy tapssal jutalmazták! Egyszer, akkor még főiskolás voltam, a Katonában egy darabban játszottuk az öreggel. Ő egy nagyon lelkiismeretes tisztviselőt alakított, mégis kitették a folyosóra a többiek, hogy ott dolgozzon. Nekem csak egy kis szerep jutott. Én voltam a villanyszerelő. A darab szerint, amikor már nagyon dühösek voltak rá a többiek, nekem kellett kimennem, hogy még fénye se maradjon. Ki kellett szerelnem a villanyt. Zoli bácsi szerepe szerint persze ezzel mit sem törődve, tovább dolgozott. Amikor észrevette, hogy ez nekem mennyire nehezemre esik, mert nagy alázattal és tisztelettel vagyok iránta, megkért, hogy vigyem oda a létrát mellé, lökjem odébb, aztán másszak föl és tegyem a dolgom. Ez a színpad. Mindig ilyen kis ripacskodásokra tanított. És amikor nyíltszívű tapsot kaptam, úgy örült neki, hogy az nem igaz.

Horváth Andrea és Gérard Depardieu, fotó: Horváth Andrea/Sikeradó

– Nyáron Gérard Depardieu-vel szerepelt egy darabban, akivel jómagam is találkoztam. Van olyan színpadi technika, amit ellesne a francia kollégájától és a későbbiekben szívesen alkalmazna?

– Isten őrizz! Depardieu nagyon jópofa és a maga módján empatikus színész, de nekem egész más a színházhoz való hozzáállásom.

– A fia, Attila is tehetséges színész és menye sem akárki: Haumann Petra, Haumann Péter lánya. Szinte borítékolható, hogy az unokája is színpadra született. Törőcsik Mari a gyerekeit tartja élete legjobb döntésének. Ön is a családját említené, ha meg kellene mondania, mi volt élete legnagyobb sikere?

– A család egy fantasztikum, ami minden téren fontos. Nálunk természetes az összhang. Van egy lányom, egy fiam, két lány és két fiú unokám. Jön a Karácsony. És nekem ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mennyire jó velük lenni. Attila, ha már kiemelte, nagyon tehetséges színész és nagyon jó rendezőnek és koreográfusnak is látom. De a lányom is nagyon jó abban, amit csinál. A gyerekeim túlnőtték az én tehetségem!

Horváth Andrea, Kovács Noémi