"Az embereknek nincs víziója" Jól van ez így?

"Az embereknek nincs víziója" Jól van ez így?

Monori Sebestyén szobrászművész alkotásaiból jó néhány gyönyörűen mutatna bárkinek a lakásában, merthogy olyan műveket is készít, amelyekhez nem kell nagy tér. És persze olyanokat is tud, amelyek közterületért „kiáltanak”. Magam sokszor gondolkodtam már a művészsorsokon, s arra jutottam, ahhoz, hogy egy művész - ez esetben egy szobrász - boldoguljon, jó adag szerencse szükségeltetik.

Kondor Katalin Egyrészt meg kell találnia a közönséget, vagy a menedzsert, aki segít neki abban, hogy megismerjék. Ehhez ugyebár nem elegendő az, ha valaki jó szobrokat készít. Aztán az is fontos, hogy legyen vásárlóereje annak, akit megérint egy-egy alkotás. Na, ez utóbbit tartom én a legnehezebb feltételnek a boldoguláshoz. Mert kis hazánkban annak a rétegnek, amely kedveli és érti a művészeteket, nem feltétlenül van pénze meg is vásárolni a műveket. Ráadásul az oktatásban is elhanyagolták a művészetek megszerettetését, ezért a befogadói kör egyre szűkül. Milyen ma egy művészsors?

– Hogyan látja saját szakmájának a helyzetét?

– Nagyon sok, a hivatását magas színvonalon űző szobrász van Magyarországon. Ezt a köztéri alkotások legtöbbjéből bárki megállapíthatja. Ráadásul a szobrászati stílusokat illetően is azt mondhatjuk, hogy tarka a kép, mindenki rátalálhat a neki tetsző művekre.

Monori Sebestyén

– Komolyan gondolja, hogy sok szobor van például Budapesten? Én magam legszívesebben minden téren, szabad helyen, de még játszótereken is szívesen látnék sokkal-sokkal több szobrot.

– Én a szobrászatot egy ősi művészi műfajnak tekintem, olyannak mondjuk, mint a színházat, a drámaírást, vagy a versírást, regényírást. Ezekről azt állítják sokan, hogy válságban vannak. A válságtól való félelem előhívott egy megújító szándékot, például a verseket egyre többen kezdték megzenésíteni, hogy könnyebben megtalálják a befogadókat. Lett is piaca a megzenésített verseknek, az emberek rácsodálkoztak, hogy jé, tényleg milyen szép gondolatok vannak ebben a versben. Mert a zene ráerősített náluk. Én ebben azt a lehetőséget fedeztem fel magamnak, hogy az embereket nem csak a silány felé lehet elmozdítani, hanem azt az igényt is fel lehet ébreszteni bennük, hogy az értékes iránt érdeklődjenek. És ezt az énekelt vers magyarországi térhódítása is bizonyítja. Nagy tehát a felelősségünk, de nem reménytelen a helyzet, csak a tartalomhoz ezek szerint megfelelő formát kell választani. És akkor a minőség irányába is elmozdulhatunk.

1956

1956-os emlékmű, Budaörs

– A szobrot, egyáltalán a képzőművészet termékeit sajnos nem lehet megzenésíteni, bár az is igaz, hogy ha például egy-egy festőről készült egy film, vagy netán musical, akkor a népszerűsége megugrott az illetőnek, és egyre többen kezdtek érdeklődni iránta. Manapság pedig rengeteget számít a sajtó. Gondoljunk csak arra, hányan látták a Munkácsy trilógiát, mert kiváló volt a sajtófelhajtás körülötte.  Ezért gondolom, milyen jó volna, ha mondjuk egy fővárosi kerület sok olyan pénzzel rendelkezne, amit csak kültéri művészeti alkotásokra lehetne elkölteni.

– Szobrászként erre én csak azt tudom mondani, hogy igen, nagyon jó lenne. Ám ha az ember körülnéz a világban, akkor be kell látnia, hogy mi itt például szegények vagyunk.

– Ön szerint a magyarországi szobrászoknak hány százaléka tud megélni a szakmájából?

– Nem tudom, mert én egy tapintatos ember vagyok, a környezetemet, a barátaimat kérdezem csak, és azt tapasztalom, ők részben pályaelhagyók, részben tanítást is vállalnak, magyarán, azt a potenciát, amit ők arra fordíthatnának, hogy milyen szobrokat készítsenek, annak csak a töredékét használják csak ki. Erre persze lehet azt mondani, hogy mi értelme van egy szobornak, mert tanítani hasznosabb. Csakhogy ha körülnézünk, látjuk, és aggodalommal tölt el bennünket a magyarországi emberek mentális, pszichés állapota. Bizony, emberhez méltóbb életet kellene élnünk, s hadd legyek annyiban hű a szakmámhoz, hogy megjegyezzem, hiszek benne, ehhez a szobrok, a szobrászat is hozzásegítené az embereket.

– Maga hogyan lett szobrász? Gyerekkori terv volt, vagy csak később jött rá, hogy ez az útja?

– Én nem a szokásos utat jártam be, tehát nem gyerekkorom óta készültem erre, mert engem nagyon sok minden érdekelt. A gimnázium után a környezetem számára teljesen érthetetlen módon kőfaragó szakmunkás tanulónak mentem el. El is végeztem, és ott döntöttem el, amit magamnak is nehezen mertem bevallani, hogy szobrász-restaurátor akarok lenni. Vonzottak a régi épületek díszítései, vágytam arra, hogy ezeket restauráljam. Végül azt is eldőlt bennem, hogy szobrokat szeretnék készíteni autonóm módon. 1994-ben vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára. Öt év múltán végeztem, így lettem papír szerint szobrász.

– Emlegette az épületek szobrainak restaurálását. Nekem már sokszor eszembe jutott, hogy vajon az új épületeket pénzhiány miatt, avagy a stílus magváltozása miatt nem ékesítjük szobrokkal? Kihalt volna az épületszobrászat?

– Megdöbbentem, amikor tudomásomra jutott, s ez nem magyar, hanem világjelenség, hogy az épületek tervezésével együtt megtervezik azok lebonthatóságát is. Ez egy szegmense a befektetési szemléletmódnak. Tehát ha felépítünk egy házat – mindegy, hogy irodaházról vagy lakóépületről van szó – nyereségorientáltan kell működtetni. Ebbe azt is bele kell kalkulálni, milyen költséggel bontható le. Ebbe a szemléletmódba nem fér bele, hogy az épületen van-e valamilyen ékszer, mondjuk egy szobor. Ez teljesen másodlagos. A technológia pedig olyannyira „fejlett” ma már, s ezt valójában nem lenézésképpen mondom, már csak azért sem, mert a fényfestészetet egy autonóm művészetnek tekintem, de tudomásul kell venni, hogy vetített képekkel is fel lehet ékesíteni egy épületet, s ez nyilván olcsóbb, mint egy szobor, s jobban is lehet variálni. A szobor az állandóságot fejezi ki ehhez képest. Hozzáteszem, bár sokan tudják, Budapest épületszobrainak nagy része gipszből készült. Ez tehát szándék és alázat, nem pedig pénz kérdése lenne, hogy díszítsük-e az épületeket, hiszen a gipsz nem drága, a kőhöz, márványhoz képest kivált nem.

– Csak hát a szándékot nem látjuk. Meg azt sem, hogy tudatosan történne a városfejlesztés, vagy a városdíszítés. Úgy egy évtizede szobrásztanulókkal hozott össze a sors, és kitaláltuk, a főváros belső kerületeinek egyikében a számos foghíj, tér, szabad hely mindegyikét a főiskolások alkotásaival kellene díszíteni, ők ingyen és bérmentve felajánlanák ezeket a munkákat, hadd nézegessék az emberek. A válsz az volt, hogy nem tudják az őrzésüket megoldani. Érdekes, azóta tehenekre jutott pénz, azaz festett tehénszobrokat felállítottak már – jó heccnek gondolva – fővárosi engedéllyel. Ekkor rájöttem, mennyire nincs benne a köztudatban, hogy a műalkotásokat támogatni, szeretni, megbecsülni kell. No persze a művészekkel együtt. Pedig külső és belső tereink sokkal élhetőbbek lennének, ha jobban figyelnénk a művészetekre.

– Látja, ez is arról szól, hogyan telepedik rá, hogyan veszi körbe a politika, a hivatal a művészetet. Azaz milyen a környezet, ahol mi szeretnénk mozogni. Ez a példa is azt mutatta, mily nehéz valamit megmagyarázni. Miért is okoznak nekem problémát? – gondolhatta, aki ezt az ötletet annak idején elutasította. Valamifajta értékválságot tükröz mindez. Fejlettnek mondjuk magunkat, de valójában a világban egyre kevésbé kapunk levegőt, egyre élhetetlenebb a környezetünk, a szépséget nem becsüljük, a közösségeket szétverjük, az értékeket semmibe vesszük, tehát már nem a szobrokról, hanem az életünk értéktelenedéséről van szó. Ha valaki szobrász, tevékenységét elsősorban etikai értékeket hordozó mesterségnek tartja. Én azt látom, hogy manapság utóvédharcok folynak azért, hogy észhez térjünk, mint emberiség. Valami megmozdult, a biciklisták például már összefognak, s megpróbálják megértetni, nem biztos, hogy mindig autóval kellene közlekednünk, hiszen mindenki tapasztalja, ez nem jó, ez károkat okoz.

rögeszmék

Egy szobrász –leszámítva azt a néhányat, akinek megrendelése van – úgy alkot, hogy azt mondja, akkor is megcsinálom, ami a fejemben megfogant, ha senki sem kéri?

– Én a saját rögeszméimet próbálom legalább kis méretben megvalósítani.

– Bocsánat, mik a rögeszméi?

– Például az összetartozás. Most éppen különböző színű kövekből álló plasztikákat készítek, ezeket Pilinszy verseihez, vagy a japán versekhez, a haikukhoz tudnám hasonlítani, amelyek nagyon kevés eszközzel próbálnak elmondani nagyon sokat. Sallangmentesen. A művészet ma már ott tart, hiszen már annyira megkérdőjelezte az állandósághoz való illuzórikus viszonyát, hogy pillanatok alatt tönkremenő anyagokat is használ. Ezt nem tartom feltétlenül elvetendőnek, de én egy tradicionális alkotó vagyok, legalábbis e tekintetben, aki kőből, bronzból szereti elkészíteni a munkáit.

– Gyönyörűek is, már csak a nemes anyagok használatából adódóan is.

– Lehet, de ezzel nem könnyítem meg saját dolgomat. Mivel ezekben sok munka van, ezért látja az ember a saját korlátait. Fontos számomra, hogy az életem csomópontjait legalább meg tudjam ragadni. Ez a belső motivációm, nem pedig valamifajta megrendelőnek való megfelelés.

– Az persze egy külön fejezet, hogy egy művészember mennyire akar megfeleni mások elvárásainak. Én mindig úgy képzeltem őket, hogy a fantázia szabad szárnyalását nem akadályozza sem a megrendelői igény, sem egy pályázat. Nyilván tévedek, mert ez idealizmus.

– Én sok pályázaton indultam már, az fárasztó tevékenység. Sok paraméternek kell megfelelni. Olyan, mint a zsákban futás. De azért élvezhető. Én olyan műveket szeretnék készíteni, amiket az emberek értenek. Nem akarnék ellenükben valami misztifikációba, érthetetlenségbe burkolózni, és a hagyományokat sem szeretném sérteni.

Részben ismerve a munkáit, ez a veszély szerintem nem fenyeget. Vajon van-e reális lehetősége ma egy szobrásznak arra, hogy ha megfelelő számú szobra összegyűlt, akkor bemenjen egy galériába, és felajánlkozzon? Akár úgy is, hogy fizet.

– Nem tudom. Nincs tapasztalatom.

– Soha nem próbálkozott?

– Nem.

– És ez baj, vagy nem baj?

– Nem szeretek fölösleges köröket futni, vagy pofonokat gyűjteni. Ezzel persze nem tudja megmutatni az ember, amit gondol, amit anyagba öntött. Pedig ezért alkotunk. Hogy az emberek ezekből a művekből merítkezzenek. Meg sajnos enni is kell, a kenyér is pénzbe kerül. Azaz magamat, és az ötleteimet is el kellene tartanom. És ez nem könnyű.

– Azt is mondhatom, a hallottak alapján, maga egy élhetetlen tehetség. Hol van módja egy ilyen embernek manapság eladni a műveit? Vannak mecénások elegen?

– Erre sem tudok válaszolni. Eddig a Nemzeti Kulturális Alap pályázatainak segítségével tudtam elkészíteni a munkáimat. Ez valamilyen szinten önjáróvá teszi a tevékenységünket, de itt még nem lépünk ki a piacra, ami bizony meglehetősen kontraszelektált és kézben tartott. De ebbe az utcába eddig még nem léptem bele.

– Azon gondolkodom, vajon baj-e, hogy a főiskolán, ma már egyetemen, nem tanítják a megélhetést, a piacra való kikerülés módszereit. Ám ez csak egy kósza gondolat.

– Jirzi Menzel egyik írásában olvastam, hogy amikor valamelyik filmje utómunkálatait végezte, a vágó megemlítette neki, miszerint előző nap egy másik rendezővel vágott, aki kijelentette, ha ez a filmje sikerül, akkor ő híres rendező lesz. Mire Menzel azt válaszolta, ő sosem akart híres rendező lenni, de mindig jó filmet akart csinálni. Persze ha ez esetleg meghozza azt, hogy híressé is válik, az nagyszerű dolog. De erre ő nem törekedett, hanem mindig azon volt, azon dolgozott nagy buzgalommal, hogy jót csináljon. Valahogy így vagyok ezzel én is. Jó szobrokat szeretnék készíteni, méghozzá úgy, hogy közben ne érezzem rosszul magam, és legyen mi ennem is. Amikor én végeztem, még nem volt fizetős a főiskola. Azóta már az lett, de bennem a magyar adófizetők pénze is nyugszik. Miért ne kamatozódjon?

– Ha álmodozik az életpályájáról, hová készítene szívesen szobrot?

– Nem vágyom mindenáron köztérre. Szeretem a kisplasztika-méretet, ami egy polgári világban, egy lakásban jól értelmezhető. És védett. Nem szeretném, ha mondjuk egy köztéri szobromat megrongálnának. Az nagyon rosszul esne. Minden ősi népnél van egyébként egyfajta házi oltár, egy szentély, ami lehet kép, ikon, szobor. Ez kultúrafüggő. Ezeket a munkáimat én ilyennek tartom. Amelyeket nagy méretben is el tudok képzelni, köztéren is izgalmasak lehetnének. Legalábbis ezzel áltatom magam. Csakhogy mindez pénzfüggő.

– Főiskolai társai között van olyan, aki nagyon befutott?

– Ki mit tart értéknek, ennek megítélése attól függ. Én azt tartom befutottnak, aki anyagilag is sikeres, jó szobrokat készít, és munka közben még jól is érzi magát, sőt, a környezete sem érzi rosszul magát miatta. Ez ugyebár négy feltétel. Azt kell mondjam, az én kollegáim, baráti köröm nagy része bizony két vagy három lábon áll, s az anyagi siker nem a szobrászat felől érkezett nekik, holott nagyon jó szobrokat készítenek.

– A tanítás az egyik „láb”?

– Igen. Van, aki tud, és szeret is tanítani. Én nem tartozom közéjük. Engem Melocco Miklós és Benedek György készített fel a felvételire. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Hálás vagyok érte, de őket én nem tudnám tanításban utolérni, ezért nem is vállalkozom rá.

– Azt látni, hogy egy sírköves mester nagyon sok megrendelést kap, s többnyire jól is megy neki. Egyfajta szobrásztevékenység az, amit végez. Van olyan művészember, aki arra adta a fejét, hogy ilyen munkákat vállal?

– Ki kell ábrándítsam, a rendszerváltásig a kőfaragók krémje készítette a sírköveket. Méghozzá magas színvonalon, több árkategóriában. Ma már itt is a kínaiak vannak. Ha elmegy a temetőbejáratoknál lévő műhelyekhez, látja majd, hogy ezek jó része zárva van. Kínából hajóval hozzák a kész munkákat, melyeken már a magyar nevek is rajta vannak.  Negyed áron, szállítási költséggel együtt. A kőfaragó szakma meg sorvad itthon. De ha valaki elhunyt szerettének méltó emléket akar állítani, akkor talál mestert. Nálunk nagy hagyománya van a szép síroknak, elég végigmenni mondjuk a Kerepesi Temetőn, gyönyörű alkotásokat látunk. Anyagiak kérdése ilyet csináltatni most is.  Például Ferencsik Jánosnak Borsos Miklós készítette el a síremlékét. Tehát a szemléleten múlik minden. És én ezt hiányolom. Az egyik magyar kortárs építész fogalmazta meg nemrégiben, hogy az ő praxisában húsz-harminc évvel ezelőtt, ha családi házra kapott megrendelést valakitől, akkor leültek az illetővel, és nagyon részletesen, hosszan-hosszan arról tárgyaltak, milyen legyen az a ház a legapróbb részletekig. Természetes volt, hogy az embernek legyen egy víziója saját leendő lakhelyéről. Ma viszont ott tartunk, hogy az embereknek nincs víziója. Ez könnyíti ugyan az építész dolgát, de azért megdöbbentő elsivárosodást jelez.

                 JÓL VAN EZ ÍGY?

                                                                                                           Kondor Katalin

 

Kapcsolódó cikkek