– Mikor jöttél rá, hogy festőművésznek (is) születtél?

– Középiskolás korom óta tanulok rajzolni. Évekkel ezelőtt a képalkotás szakra jártam Szegedre, akkor dőlt el, hogy ezzel szeretnék hivatásszerűen foglalkozni, ez lesz az életem.

Grafika szakirányon tanultam az egyetemen, de közben a festészet iránti érdeklődésem fokozódott. Ma már a festmények dominálnak a képzőművészeti pályámon, ugyanakkor az írás is mindig fontos szerepet töltött be nálam. Hat éves koromtól kezdve irodalmi pályázatokon is részt veszek. Ez a párhuzamosság jellemzi az életemet.

– Festményeid félúton vannak az absztrakt és a figurális között. Mi az, ami érdekel, mit dolgozol fel ezeken?

– A célom az, hogy elgondolkodtassam a nézőket, befogadókat úgy, hogy közben a tudatalattijukhoz kapcsolódok bizonyos formákkal, szimbólumokkal. Ezek nem feltétlenül konkrét dolgokat ábrázolnak, inkább több mindent engednek sejtetni, láttatni, és a befogadóra bízzák azt, hogyan értelmezi, amit mutatok neki, és mit lát bele. Kicsit olyanok a festményeim, mint egy Rorschach-teszt. A spontán alkotófolyamat közben nálam is a tudatalatti asszociációk dolgoznak. Azt szeretném, hogy azok, akik később megnézik a képeimet, szintén a saját szabad asszociációikon keresztül kapcsolódjanak hozzá.

Az utóbbi időben leginkább a nagyon életigenlő és élményeket megragadó témákhoz nyúltam. Például a nyaralásaimat próbáltam összegzően szabad asszociációs technikával megjeleníteni úgy, hogy hozzákapcsolódtam az átélt élményekhez. Olyan szimbólumok kerültek a papírra, amelyek ezt valamilyen módon visszatükrözték.

– Az olyan, egész világot érintő eseményekre, mint például az orosz-ukrán háború szoktál reflektálni, vagy a pozitív üzenetekkel kívánod felhívni a figyelmet arra, hogy a világnak is inkább erre kellene koncentrálnia?

– Különböző korszakaim voltak. Az utóbbi években, amióta jelen vagyok a művészeti köztudatban, és aktívan jelen vagyok a művészeti életben, előfordult, hogy egészen komoly témákhoz is hozzányúltam. Olyanokhoz, amelyek az életnek vagy a világunknak nem feltétlenül a vidámabb oldalát ragadják meg.

Három éve élek Budapesten. Nekem ez egy új és élményekben gazdag helyzet. Pozitívan hatott rám az új közeg, erősen inspirál. Nem tudom azt megtenni, hogy egy ilyen nyüzsgő, élményekkel, eseményekkel teli színes helyen ne arra helyezzem a hangsúlyt, hogy mennyi szuper dolog vesz körbe bennünket. Ezért van az, hogy mostanában inkább vidámabb témákat választok.

– Szeptember 18-án részt vettél a budapesti Kincsem Palotában megrendezett My Broken Renaissance-on, ami különleges, egyedi művészeti élményt kínált az érdeklődőknek. Mivel lepted meg a „befogadókat”?

– Ezen az estén egy festményem volt látható, és egy performanszt is előadtam. Korábban már volt egy nagyobb volumenű performanszom Szegeden a Magyar Tudományos Akadémia székházában egy önálló est keretén belül.

Ez volt a második, nagyobb volumenű előadásom, amelyben ötvöztem az irodalmat a képzőművészettel, illetve a művészettel. A saját verseimet szőttem bele egy olyan művészeti akcióba, ami vizuálisan és verbálisan is teljes élményt nyújtott a közönségnek.