Felnőttem és ezzel egyszerre valami megtört a személyiségemben is. Egyik napról a másikra csak azt vettem észre, hogy lassan elveszítem saját egyéniségemet, kezdtem másokhoz mérni önmagamat, és a külsőmet. A méredzkedésben, pedig valahogy mindig én maradtam alól, és addig stabil önbizalmam megingott. Hogy is ne ingott volna meg, amikor a média összes kis szegletéből a tökéletes nő képe lép elénk, ránk mosolyogva, hogy „Fogyjál még tovább, és akkor Te is lehetsz ilyen”: vékony, magas, szép, csillogó hajú, hófehér fogsorú, tökéletes nő.

A sok tökély között azonban rájöttem, hogy ha én is beállnék a tökéletesek sorába, elveszíteném azt, ami én voltam. Elképzeltem a jövőt, ahol megkülönböztethetetlen férfiak és nők járnak-kelnek az utcákon, egyforma mosollyal, mellekkel, külsővel, és nem tetszett. Azóta nem figyelek oda a beskatulyázni próbáló reklámokra, mert, ahogy egy kedvenc PR-tanárnőm mondta az egyetemen:

„Az a reklám, ami nem tetszik, az valójában nem is neked szól!”