Ludwig van Beethoven (1770-1827) utolsó befejezett szimfóniája a IX. (d-moll) szimfónia, amelyet az akkor már szinte teljesen siket zeneszerző két év alatt komponált, de a monumentális mű előkészületei mintegy másfél évtizedet vettek igénybe.
Beethoven huszonhárom évesen, 1793-ban olvasta Schiller Az örömhöz (An die Freude) című ódáját, s ettől kezdve foglalkoztatta a megzenésítés gondolata. A dallam először az 1808-as Karfantáziában tűnt fel, de a kórus ekkor még Gottfried August Bürger 1775-ben született Gegenliebe című költeményére énekelte. A zeneszerző 1812-ben, a VIII. szimfónia befejezése után kezdte tervezni egy d-moll szimfónia megírását (szimfóniái közül addig csak az V. íródott moll hangnemben). Az első változatok 1815-ben jelentek meg vázlatfüzetében, a nyitótétel témáját két évvel később vázolta fel, ezután újabb ötéves szünet következett, mert a Hammerklavier szonátán és a Missa solemnisen dolgozott.
A szimfóniát Beethoven kezdetben csak hangszeres műnek tervezte, ugyanakkor gondolkodott egy tizedik szimfónián is, amelyben emberi hangok is felcsendülnének, énekkari befejezéssel – egy 1822-ben lejegyzett változatában már szerepelt az “örömóda”.
Végül úgy döntött, hogy a hagyományokkal szakítva a IX. szimfóniába vokális részt is beleilleszt, túllépve a “bécsi klasszikus stílus” normáin. A zárótételben először az első három tétel témáinak töredékei hangzanak fel, mielőtt a zenekar az Örömóda dallamát játszaná egyre hangosabban, amelyet aztán az egész kórus is énekel. Schiller “szárnyaló” költeményéből Beethoven azokat a verssorokat emelte ki, amelyek az öröm csodálatos ajándékát ünneplik. Beethoven legnagyobb zenei apparátust igénylő művét, az Op. 125. IX. szimfóniát 1824. május 7-én a bécsi Kärtnertor színházban mutatták be, a műsoron szerepelt még a Házavatás nyitány (Op. 124) és a Missa Solemnis (Op.123) három tétele is. A karmester Michael Umlauff volt, de a pulpituson állt az ekkor már teljesen siket Beethoven is, aki a taktusra ügyelt. A közönség már az egyes tételek között, sőt közben is tapsban tört ki, a premier legfelemelőbb pillanata az volt, amikor a mű végén magányosan, a zenészekkel szemben álló zeneszerzőt az egyik énekesnő az állva tapsoló közönség felé fordította, ő pedig meghajlással mondott köszönetet. A programot a nagy érdeklődés miatt két héttel később, a Hofburg báltermében megismételték.
A korabeli kritikusok véleménye megoszlott, a negyedik tételt sokan egy öregedő és siket zeneszerző excentrikus művének tartották.
Értékét az elsők között Richard Wagner ismerte fel, aki a Bayreuthi Ünnepi Játékok helyszínéül szolgáló Festspielhaus alapkövének letételekor maga vezényelte a darabot több magyar muzsikus részvételével. Azóta is a IX. szimfónia az egyetlen nem Wagner által komponált zenemű, amely Bayreuthban, kivételes alkalmakkor elhangozhat, így 1951-ben, a játékok újraindításakor Wilhelm Furtwängler vezényletével adták elő. A szimfóniát Magyarországon először 1875-ben Erkel Ferenc vezényletével a Budapesti Filharmóniai Társaság játszotta. Liszt Ferenc kétzongorás átiratot készített belőle, született parafrázisa orgonára és fúvószenekarral, számos alkalommal dolgozták fel dzsessz-zenészek és koreografáltak rá táncjátékot is. Az európai lét alapját képező szabadság, béke és szolidaritás eszményeit a zene nyelvén kifejező Örömódát az Európa Tanács 1972-ben Európa himnuszának nyilvánította, az Európai Közösségek állam- és kormányfői 1985-ben (szöveg nélkül, Herbert von Karajan átiratában) az EU himnuszának fogadták el.
Brahms első, c-moll szimfóniáját Beethoven X. szimfóniájának keresztelték el, mivel a finálé főtémája feltűnően hasonlít a IX. szimfónia témájára, Bartók tiszteletadásként a második, Scherzo tétel nyitó témáját idézi Négy zenekari darab című alkotásának Scherzójában.
Sőt, a CD-lemezek kapacitása azért lett 74 perc (nem 60, vagy 70, ahogy logikus lett volna), hogy a IX. szimfónia 1951-es bayreuthi előadása ráférjen egyetlen korongra. A IX. szimfónia nevét 2002 óta a floridai Miami egyik utcája is viseli. Beethoven egykori lakóháza falán, ahol utolsó szimfóniáját befejezte, a bemutató centenáriumán emléktáblát helyeztek el. A IX. szimfóniát az idők során változatos politikai célokra is felhasználták: volt a szabadkőművesek, a náci rendszerben a németség, Dél-Afrikában a fehérek felsőbbrendűségének jelképe. De e művel köszöntötték a kommunizmus bukását is: Leonard Bernstein 1989 decemberében a berlini fal ledőltét ünnepelte a IX. szimfónia előadásával, ez alkalommal a zárótételben az Öröm (Freude) szót Szabadságra (Freiheit) cserélték, 1990 októberében Kurt Masur is ezt a művet vezényelte Berlinben a német újraegyesítés előestéjén. Beethoven remekműve a “könnyedebb” műfajt is megihlette – az ír U2 együttes 1993-as Zoo Tv turnéján az örömóda hangjaira lépett a színpadra. 2004-ben a Budapest Parkban a Kutatók Éjszakáján a Punnany Massif koncert négyezer fős közönsége PVC-csövekkel játszotta el az Örömódát, amivel a Guinness-rekordok könyvébe is bekerültek.
A IX. szimfónia csaknem teljesen megmaradt eredeti, Berlinben őrzött kéziratát 2002 decemberében az UNESCO hivatalosan a világörökség részének ismerte el, ez lett az első zenemű, amelyet a listára felvettek.
A mű egyik leghosszabb, 79 perces lemezfelvételén 1981-ben az osztrák Karl Böhm dirigálta a Bécsi Filharmonikusokat, a szólisták közt volt Jessye Norman és Plácido Domingo is.
