Czajlik Zoltán

Valószínű, rám nézve szégyen, de alig pár éve tudom csupán, hogy létezik olyan foglalkozás, hogy légi régész. Egy biztos, az illetőnek nem lehet tériszonya, és nem félhet a repüléstől. Az alapkövetelmény persze adott, régésznek kell lennie. Ja, és fényképezni is tudni kell neki. Mindez távolról nézve maga a XXI. századi romantika.

– Igazán összetett szakmának néz ki ez messziről. Még jó, hogy a repülőgépet nem önnek kell vezetnie. De viccet félretéve, van ennek a szakmának magyar hagyománya?

– Van. Az első világháborúban már fényképezett és repült Nógrádi Sándor. Ő volt az, aki a háború után igaz, nem régészként, hanem katonai térképészként dolgozott, tehát a munkája már hasonlított a mienkhez.

– A légi régészet lényege, hogy fentről a dolgok másképpen látszanak? Magyarán a békaperspektíva nem olyan, mint a madár perspektíva.

– Így is lehet mondani. A repülés fejlődése és a háború hozta magával ezt a foglalkozást. Az angol, francia, német hadseregben szolgáló repülősök, köztük a régészettel is foglalkozók fedezték fel a háború alatt repülés közben azokat az egykori romokat, például a közel-keleti rommezőket, vagy Afrikában a sivatag által félig-meddig már betakart településeket, amelyeket fentről jól lehetett látni, lentről viszont nem.

– Aki járt már Egyiptomban, az meg is tapasztalhatta, micsoda pusztítást, vagy inkább eltüntetést(?) képes elvégezni a szél és a homok közös munkája. Ugyebár több méteres homokréteg alól ássák ki a régi épületeket. No már most, ezt úgy kell elképzelni, hogy elrepülök valami fölött, s egyszer csak kirajzolódik valami domborulatféle, amit a földről képtelenség észrevenni?

– Érdemes azért különválasztani azt, amit amúgy is ismerek, legfeljebb nem látok át, s azt, amit ezen módszer nélkül egyáltalán nem lehet megismerni. Én nem voltam Egyiptomban, de azt tudom, hogy az ottani romok jó része azért lentről is látható. A mi földrajzi körülményeink között viszont olyanok a talaj és növényzeti viszonyok, hogy szinte mindent meg lehet látni fentről, ami egykori emberi beavatkozás ezeken a szántott, bevetett mezőkön.

– Hadd kérjek erre egy példát. Elég nehéz elképzelni, hogy ott járok, és nem veszem észre az alföldi nagy rónaságon egy emberi építmény nyomát.

– Ez idő tájt legalább nyolcszáz olyan területről van adatunk, amit ilyen légi fényképezős módszerrel találtunk meg. Ezek között vannak egy-két gödörből, árokból álló kisebb, komoly kutatásra a közeljövőben nem számító helyszínek, amiket csak dokumentálunk, de vannak nagyon komoly településnyomok, egykori, itt élt népek temetkezési helyszínei, halomsírmezők helyei, ezeket bizony a földön járva, hagyományos módszerekkel szinte nem lehet azonosítani, légi fotóval viszont megtaláltuk.

– Mi az pontosan, ami fentről jobban látszik?

– Például az igen kismértékű domborzati változás is érzékelhető, ha mondjuk kellően ferde megvilágítást kap egy hóborította tájon. Ha pedig nyári időszakban a növényzetet figyeljük, nagyon sokféle módon jelez nekünk a növény. Vagy árkokat jelez vissza, olyan betemetett, ember által alkotott mélyedéseket, ahol a növényzet jobban kap táplálékot, több csapadékhoz jut, ezért jobban fejlődik, s a magasságkülönbséggel, illetve érési időben az eltérő színnel reagálva kirajzolja nekünk azokat a struktúrákat, amiket mondjuk a búzatáblában sétálva az életben észre nem vennénk.

– Ezek szerint az sem mindegy, hogy milyen évszakban, sőt milyen napszakban repkednek?

– A légi régészeti kutatások során az ember botcsinálta meteorológussá válik, meg botcsinálta agrármérnökké. A lényeg valóban az, hogy minden évszaknak és minden napszaknak megvan az az előnye és hátránya, amely megszabja nekünk, mikor, mit, milyen sorrendben fényképezünk.

– Mi van írva a maga névjegyére?  Légi fényképész, régész, légi botanikus, stb.?

– Nincs névjegyem. A vicc az, hogy én nem is ebből doktoráltam, hanem egy másik, a régészetben hasonlóan egzotikumnak számító területtel, a geo-régészettel foglalkoztam, azaz őskori fémeszközeink nyersanyagainak geológiai hátterével.

– Hogy került akkor a földről a levegőbe?

– 1993-ban bekapcsolódhattam az M3-as autópálya építés régészeti feltárásaiba oly módon, hogy a Régészettudományi Intézet létrehozott akkor egy térinformatikai kutatólaboratóriumot, s annak a vezetőjeként kezdtünk el légi fotózással is foglalkozni. Ugyanakkor én már az előbbi témában javában írtam a doktorimat, de azóta a két tudománnyal párhuzamosan foglalkozom.  S hadd tegyem hozzá, az utóbbi esztendőkben oly sok tudományos eredményt sikerült produkálnunk a térinformatikában, azaz a légi régészetben, hogy most már pár kollegával csoportot alkotva dolgozunk. Nem mondtam még, hogy ennek a mai csoportmunkának az volt az előzménye, hogy 1993-tól 2000-ig egy neves francia kollega, a burgundiai régió pilóta régésze – eredeti foglalkozására nézve Mirage vadászpilótából lett régész – idejött Magyarországra minden évben fényképezni. S én, mint segítője, munkáinak előkészítője, a felvételek azonosítója ez idő alatt megtanultam tőle ezt a lényegében elég sok praktikus ismeretet igénylő mesterséget.

– Miközben repültek, ez az ember mutogatott magának mindenféle látható régészeti érdekességeket?

– Igazából nem mutogatott semmit, hanem bevont a munkába. Azt mondta, hogy vedd kezedbe a papírt, és írjad, amiket mondok. Én kapkodtam a fejem, és írtam az adatokat. Kapkodni azért kapkodtam, mert állandóan forgatta alattam a repülőgépet, amit eleinte nehezen bírtam. Akkor egy kicsit pihentetett, aztán újra és újra forgolódtunk, amit végül sikerült megszokni. Azt mondják, háromféle ember van ebben a kisgépes repülésben, aki soha nem szokja meg, akinek soha nincs problémája, és akinek sikerül megszoknia. Az utóbbi vagyok én.

– Ajaj. Maga  meghívott engem repülni, én meg azóta vonakodom, csak éppen nem mertem mondani. Egy kellemetlen kényszerleszállás féle óta nem vagyok a mindent uraló technika nagy híve, de legyünk fatalisták. Hátha abba a típusba tartozom, akinek kisgépen soha nincs problémája. Magában sosem volt félelem?

– A gépen nem, mert a pilótában száz százalékosan megbízom. Néha azt mondja az ember, talán jó lett volna két perccel előbb visszafordulni, de igazából soha semmilyen probléma nem volt még.

– Száz százalékig szerintem csak a Istenben lehet megbízni. A visszafordulást időjárási körülmények igényelték volna?

– Volt olyan, hogy a benzin már fogyóban volt, ami azt jelentette, hogy előbb kellett leszállnunk.

– Nem a pályán?

– Egy másik pályán. Az időjárás megítélése egyébként a pilóta dolga. Ők nagyon profik.

– Mennyit repülnek évente?

– Meglepő lesz, amit mondok, tíz-tizenkét napot.

– Akkor megúsztam. Abból egy percet is kár rám pazarolni.

– Ebből a tíz-tizenkét napból mondjuk nyolc szinte egymás utáni napokon van.  A kora nyári időszakok ezek, amikor a legtöbbet repülhetünk, amennyire a pénzünk futja.

– Ez elegendő nap, vagy a pénzszűke határozza meg a repülési időt?

– Münchenben van egy kollega, aki négyszáz órát repül egy évben, ami annyit jelent, hogy ahányszor süt a nap, ő fönt van, és dolgozik. Ebből egyrészt az következik, hogy rengeteg mindent talál, másrészt nyolc ember van a keze alatt, aki rendbe rakja mindazt, amit ő talál.

– Mint egyetemi kutatónak, hiszen ön az Eötvös Lóránt Egyetem dolgozója, mi volt a kitűzött feladata?

– 1988-ban franciákkal közösen indult az a régészeti együttműködés, amelyben a főnökeim elsősorban a vaskorra helyezték a hangsúlyt, tehát az volt a kérés, hogy ismert, vagy kevésbé ismert vaskori lelőhelyeket fényképezzünk. A francia kolléga tudományos érdeklődése a római korra irányult elsősorban, így ő a pannóniai limes nyomvonalát, a Duna melletti területeket kutatta. Aztán ezen közben kezdtünk mi azzal foglalkozni, hogy a rengeteg őskori földvár, amiről korábbi tudományos közlésekből már tudtunk, állapotfelmérését elvégezzük. És persze sok-sok addig még fel nem fedezett sáncra is rábukkantunk, sőt, temetkezési nyomokra, és „új” földvárakra is. Több mint kétszáz földvárról van felvételünk.

– Miért kellett nekünk ennyi földvár? Vajon minden település ura várat szeretett volna magának, avagy valamelyik akkori hadmérnök így látta jónak?

– Őskori földvárakról van szó. Tehát Krisztus előtti évezredekről. Ezek nagy része bronzkori. Első nagy eredményünk az volt, amikor kiderült, hogy az alföldi sík vidékeken is megvannak az erődítmények, csak elsősorban a XX. században fölgyorsult szántóföldi művelés miatt nagyon sok már csak a levegőből látható. Korábban hegyvidékeken, dombokon ismertünk ilyen várakat, ezzel a kutatással egyfajta egyensúly jött létre.

a Borsodi-földvár levegőből

– Egész pontosan mit jelent, hogy földvár?

– A kővel szemben határozzuk meg földvárként. Leglényegesebb eleme, hogy nincs benne kőfal. Ugyanakkor kétfajta erődítés is jelen van, egyrészt az erődítési árok, amit belevágnak a talajba, másrészt meg a sáncszerkezet, ami a feltárások szerint egy fa- konstrukció, amit földdel töltenek ki, de ebben már használhattak követ, mint ahogy egyik kutatásunk megállapította.

– Miért pusztultak el ezek a földvárak?

– Azok a nagy kiterjedésű várak, amikről most beszéltünk / Velemben, a Somogy megyei Szalacskán, és így tovább /, a római foglalást követően kikerültek a használatból, pusztulásnak indultak, de azért romjaikban is impozánsak, ilyen például a százhalombattai sáncvár, amelynek az északi sánca ma is olyan, hogy tíz körömmel kell kapaszkodni annak, aki be akar mászni. Persze a középkorból is ismerünk földvárakat, azokról is lenne mit mesélni.

a szászhalombattai sáncvár

– A légi felvételeikből most már jó néhány éve készül egy szép falinaptár, amely szép bizonyítéka mindannak, amiről itt most beszélünk. Itt térnék vissza a fényképezési tehetségére. Otthonról hozta?

– A tehetségről nem beszélnék, de a többit otthonról hoztam, az biztos. Édesapám barlangi fényképész.

– És nem mondta, hogy édes fiam, miért nem barlangászol te is, miért repkedsz a levegőben?

– Valamikor én a barlangi fényképészetet is műveltem, csak az volt a baj, hogy a barlangászatnak az az ága, amit én szerettem, azt fizikailag már nem bírtam.

– Ezen mit értsek?

– A kifejezetten nehéz, veszélyes, sportos barlangok bejárását. Több száz méteres mélység le, s föl. S lehetőleg ezt az egészet még le is fényképezni. Amit édesapám csinált, a kristályok, cseppkövek megörökítése, az engem nem vonzott, a barlangoknak a vadsága viszont igen.

– Maga egy vékony, magas fiatalember, a kis réseken is befér valószínű, legfeljebb tovább tart, mint egy rövidebb embernél. Mit nem bírt?

– A derekam valószínűleg gyári hibás , és ezekben a barlangokban nagyon nagy súlyokat kell cipelni. Ehhez pedig derék kell.

– Ami a kisrepülőgépeket illeti, ott meg kucorogni kell a pilóta mellett, mint egy embrió. Az sem éppen derék kímélő póz.

– Nem igazán, de azt jobban bírom.

– Változtat az emberen az, hogy sokszor látja fentről a világot?

– Ezt a családomtól kellene megkérdezni. Egyet viszont tudok. Magyarország nagyon sok helye az én képzetemben már úgy él, ahogy felülről látom. Először mindig az ugrik be, hogy mondjuk Tihany hogyan néz ki a magasból. Ez biztos, hogy a sors nagy adománya. Szerencsés vagyok, hogy elsők közt láthatok sok mindent, hiszen a pilóták nagy részének is úgy kell megmutatnunk azokat a dolgokat, amelyeket mi kutatunk, hogy nézd csak, ott van, mert ő elsőre nem látja. Egy idő után persze kezdik ők is látni, amit mi már régen látunk, s újabb idő elteltével pedig a társunkká válnak a felfedezésben. Már csak azért is, mert amikor én fényképezek, ő már figyeli a következő tájat.

Tihany madártávlatból

– Milyen fentről ez a Magyarország?

– Gazdag, és felfedezésre váró terület. Miután ma Magyarországon százezernél több régészeti lelőhelyet ismerünk, ehhez én nyolcszázat tudtam a magam eszközeivel hozzátenni. Ugyanakkor külföldi pilóták, fotósok mondják, meg a régészek persze, hogy rendkívül jók az adottságaink, tehát itt az elkövetkező években rengeteg új lelőhely vár felfedezésre.

                                                                                                             Kondor Katalin