A kérdés költői. Tudjuk, nem divat. Senki sem akar ma ágyúöntést tanulni, meg féneket megmunkálni, pedig milyen szép szakma. Kár volna, ha kihalna. Az említett ház alagsorában, a műszerekkel és szerszámokkal telezsúfolt kis irodában telepszünk le beszélgetni. Előkerülnek közben a régi fényképek, meg az újabbak is a laptopon. Az asztalon arasznyi ágyúk sorakoznak, a lucfenyők alatt állók dísznek szánt kistestvérei.

– Szurdokpüspökiben születtem, középiskolába Salgótarjánba jártam a Gépipari Technikumba, ott tanultunk is pár órát a fémöntésről, persze elméleti szinten. A gyakorlati tapasztalatokra későbbi munkahelyemen, Apcon tettem szert, ahol célgépszerkesztőként dolgoztam egy fémöntőüzemben – idézi fel Prokk József. – Az érdeklődés a műszaki és a technikai eszközök iránt igen korai, azt a villanymotort például nyolcadikos koromban, 1962-ben készítettem egy könyvecske alapján, amelyet ma is ereklyeként őrzök.

Leveszi a polcról és egy akkumulátorról be is indítja a szerkezetet, amely ötven éves múltja ellenére azonnal forogni kezd.

– Negyven évvel ezelőtt váltottam ki az ipart géplakatos tevékenységre, azután az öntő szakmunkásvizsgát is letettem – folytatja a visszaemlékezést. – Úgy kezdődött ez az egész, hogy a sógorom, aki asztalos volt, megkért, építsek neki szalagfűrészt. A hozzá való kerekeket azonban nem lehetett kapni a kereskedelemben, gondoltam, majd én öntök olyat. Egyik barátommal, egyben kollégámmal láttunk munkához itt, a házam mellett. Egy nagy vastégelyben, koksszal olvasztottam az alumíniumot. Kezdetben homokformába öntöttük a kerekeket, de az kínszenvedés volt, két darabból jó, ha egy sikerült Már a második vagy a harmadik öntés után a vastégely kilyukadt, az alumínium fröcskölt mindenfelé, még a beton is felpattogott. Menekülni kellett a közeléből, még negyedóra múlva is folyt a fém Eltelt egy fél év, mire sikerült egy pár kereket megesztergálva összehozni, de hát a sógorom nem várhatott addig, szerzett máshonnan szalagfűrészt, a két kerék pedig a nyakamon maradt. Viszont akkor kiderült, hogy sokan barkácsolnak házilag fűrészgépet, nagy az igény az ilyen alkatrészek iránt. Ezért döntöttem úgy, hogy létrehozok egy öntőműhelyt a házam mellett – jóformán a semmiből! Az elmúlt negyven év alatt 17 kemencét építettem, több még ma is működik közülük. A technológia is nagyon sokat változott azóta, a homok helyett már régóta fém öntőformákat használunk – úgy hívják ezt szaknyelven, hogy kokilla -, és a kezdeti napi egy-két kerék után ma már több tucatot is le tudok gyártani. A szerszámaimat én terveztem és készítettem. Az apci célgépszerkesztői tapasztalatom ebben sokat segített. Igaz, az elméleti munka volt, ez meg gyakorlati, ég és föld a kettő… Nemcsak a munkámhoz szükséges gépeket, szerszámokat készítettem el magamnak, hanem van néhány saját fejlesztésű termékem is. Az egyik ilyen sikeres gyártmányom volt a fóliaház fűtésére alkalmas hőlégfúvó. Több tucatot gyártottunk belőle, egyik a műhelyemet fűtötte, míg a gázt be nem vezették.

– Mik még a főbb termékei?

– Gyártottam már sok mindent, kerítéselemeket, hófogókat, fém virágtartókat, kerti padokat, ékszíjtárcsákat, csapágyházakat. Az egyik legérdekesebb munkám a Magyar Államvasutak számára tervezett karos sorompó volt. A majd’ húsz évvel ezelőtti, 12 halálos áldozatot követelő pörbölyi tragédia után kezdtem el azon gondolkodni, hogyan lehetne biztonságosabbá tenni a vasúti kereszteződéseket. Ugye, ott a sofőr a tilos jelzés ellenére a sínekre hajtott, ha sorompó van, ez nem következik be. Terveztem ezért egy olyan szerkezetet, amelyet akkoriban egymillió forintból rá lehetett volna szerelni a fénysorompókra. Közben megtudtam, hogy a korabeli, hasonló berendezések nyolc- tízmillió forintba kerültek darabonként. Ezért aztán a saját fejlesztésű, azonnal gyártható változattal megkerestem a MÁV illetékeseit. Mondhatom, nem örültek. Azzal kezdték, hogy vizsgáltassam be, megfelel-e a biztonsági követelményeknek az én karos sorompóm, utána esetleg szóba állnak velem. Akkor egy ilyen bevizsgálás több mint egymillió forintba került volna. Ha rá is szánom a pénzt, még mindig nem biztos, hogy vásárolnak tőlem. Elmaradt tehát az üzlet. Mindenesetre a tárgyalások dokumentációját megőriztem a mai napig. Azért ez a sorompós történet is megérne egy misét Akárcsak az, hogy egy időben, amikor a műhely már sehogyan sem fért el a ház mögött, egy felhagyott kőbányában akartam kialakítani a telephelyemet, de végül csak visszatértem ide.

– Az ágyúöntésre hogy adta a fejét?

– Említettem már a kollégámat, akivel a szalagfűrészkerekeket kezdtük önteni a kezdetek kezdetén. Pohárdi Józsefnek hívják a barátomat, ő is fémöntő, Apcon él. Ő javasolta, hogy készítsünk az önkormányzatnak egy ágyút 2010. március 15-re. Jól ismert engem, így tudta, hogy könnyű Katát táncba vinni. Hasonló volt a helyzet, mint a szalagfűrészkerekeknél, tisztában voltunk vele, hogyan kell, de sosem csináltuk. Mint ahogy talpat sem az ágyúhoz. A kerékgyártó szakma kihalt a termelőszövetkezeti időkben, akkor már nem volt rá szükség. Viszont megtudtuk, hogy az erdélyi Kibéd község lakói egykor mind kerékgyártók voltak. Odautaztunk a barátommal, az volt a szándékunk, hogy amennyire lehet, megtanuljuk a mesterség fogásait. A helyszínen aztán kiderült, hogy nem sokkal korábban az utolsó öreg mester is meghalt. Nem utaztunk azért feleslegesen, hoztunk erdélyi bükkfát, meg esztergáltattunk húsz darab kerékagyat, ahhoz még értenek a kibédiek. Itthon pedig a barátom nekiállt a régi minták alapján kitalálni, hogyan készülhetett egykor a fakerék. Érdekes, a szalagfűrésznél is, az ágyúnál is a kerék jelentette a legnagyobb gondot Végül Gábor Áron 1848-as rézágyúinak mintájára mi is elkészítettük az első példányt, amely 2010. március 15-e óta az apci főtéren áll. Meg kettő van az udvarunkon is.

– Magyarország legnagyobb ágyúja hogyan készült?

– Az apci ágyúnk híre eljutott Egerbe is, az ottani Török-Magyar Baráti Társaság pedig rendelt tőlünk egyet. Akkor még bizakodva néztek a jövőbe, hogy lesznek anyagi forrásaik. Tájékozódtak már korábban, hogy mibe kerülne egy ilyen ágyú. Nyolc-tízmillió forintos ajánlatokat kaptak, mi végül ennek a harmadáért vállaltuk.

– Mik a lőszerszám különlegességei?

– A társaság török ágyút rendelt, előtte Isztambulba is elutaztak, onnan hozták a mintákat egy XVII. századi ostromágyúról. Különben arab betűs felirat van rajta, úgy hangzik, hogy “A győzelem Allahtól való, hála Néki, hogy Eger végre meghódolt”. Ez az utalás a vár 1596-os elestére vonatkozik. Ami magát az ágyúöntést illeti, én az egyik Erdélyből hozott bükkfatörzsből elkészítettem az ágyúcső öntőmintáját.

Prokk József behozza az irodába a fehérre festett, szépen megmunkált darabot: a díszeket, a feliratokat úgy faragtatta bele a fába, hogy negatívot kapjon. Ezután formázták homokba a mintát, majd kiöntötték vasból, hogy öntőkokillát kapjanak. Ez már alkalmas lenne sorozatgyártásra is.

– Lőni is lehet a legnagyobb ágyúval?

– Lőni nem, durrantani igen, de ehhez kell egy acél betétcső is. A hanghatás eléréséhez engedéllyel szerezhetők be a szükséges pirotechnikai anyagok. Ami az ágyú elkészítését illeti, alumíniumból öntöttük, így is egy napig kellett hűteni. A talppal együtt öt méter hosszú, a csöve két méter hetven centi, a két kerék közötti tengelytávolság másfél méter, az összsúlya pedig ezerszáz kiló. A színek, a feliratok, a díszítések III. Mehmed szultán korát, a XVII. század elejét idézik. Magyarország legnagyobb középkori ágyúja ma az egri várban, a Dobó bástyán áll. Az avatásra a Török-Magyar Baráti Társaság topcsi – török tüzér – egyenruhát hozatott, eljött a nagykövetség katonai attaséja is. Meg egy buszra való ember Apcról, négyen Szurdokpüspökiből is a családomon kívül, hogy lássák a munkánk eredményét.

– Van-e piaci igény az ágyúk másolataira?

– A hagyományőrző csoportok, a történelmi városközpontok, a várak részéről megnyilvánul az érdeklődés, de az igazsághoz tartozik, hogy az általános pénzhiány miatt a rendelések mindeddig elmaradtak.

A beszélgetés után megnézzük az öntőműhelyt. Olvasztókemencék, különféle fémipari gépek, a legyártott áru kötegei sorakoznak a kívülálló számára labirintusszerűen. Házigazdánk mondja is, hogy már a válság előtt egy évvel leálltak a magánépítkezések, így a hófogók, a csatornavasak, meg persze a gyártógépek is, azóta csak porosodnak. Előtte nyolc-tíz alkalmazottal is alig győzte a munkát, most az egyik fiával és a vejével teljesíti az összes megrendelést. Közben mutat egy kisebb, készülő ágyút, amely könnyen szállítható lesz, durrantani is lehet vele fesztiválokon, rendezvényeken, hagyományőrző fellépéseken. Az egyik sarokba eredeti szekér-, taliga- és egyéb mezőgazdaságieszköz-kerekeket támasztottak: mintául szolgálnak a famunkákhoz. Az udvaron, a nagy ágyú szemrevételezése során feltűnik, hogy a magyar címer látható a csövén – ez aligha szerepelt az eredeti török minták között.

– Ennyit változtattam a sajátomon, hogy vonzóbb legyen az esetleges magyar megrendelők számára – vallja be Prokk József. – Említettem, hogy a Török-Magyar Baráti Társaságnak anyagi nehézségei támadtak, kétmillió forintot a mai napig nem fizettek ki az ágyú árából.

Elkeseredetten teszi hozzá:

– Az a pénz bizony hiányzik… A monstrum még nincs az egri vár tulajdonában, ha akadna olyan támogató, aki megvásárolná és végre megkapnám a pénzemet – nos, annak ingyen öntenék egy réztáblát az ágyútalpra az adományozásról, a nevével vagy olyan felirattal, amilyet csak akar! Én a munkámat mindig nagyon szerettem, ez a szenvedélyem, az életem, de a kereskedéshez, a marketinghez – a kupeckedéshez – nem igazán értek.