A Montanai Állami Egyetem kutatói eredményeiket a Nature legújabb számában publikálták. A napfoltot, amely a környezeténél néhány száz fokkal hidegebb, ezért sötétebb területként észleli az emberi szem központi csillagunk fotoszférájában, pontosan a felszínének négyszáz kilométeres rétegében. Az Amerikai Űrkutatási Hivatal szerint a napfoltok némelyikének a szélessége meghaladja a hetvennyolc ezer kilométert is.

2008 és 2010 között viszont hiányoztak a napfoltok. Ezt a ritka jelenséget 1810-ben észlelték először. Bár a napfolttevékenységben tizenegy éves ciklusok figyelhetők meg, amikor hol felszaporodik, hol csökken a foltok száma, ritkán fordul elő, hogy hosszabb időre eltűnjenek.

A kutatásokat irányító Piet Martens szerint fontos megérteni a napfoltok természetét, mivel a naptevékenység befolyással van a kozmikus időjárásra, ami egyaránt kihat az űreszközökre és a földi távközlési és egyéb berendezésekre is. A vizsgálatok során űrtávcsövek segítségével gyűjtöttek adatokat a Nap felszínéről, majd dokumentálták a napfoltokat, a napszél, valamint a mágneses tér erősségét központi csillagunk északi és déli pólusán. Számítógép segítségével modellezve a Nap felszínének a változásait az elmúlt kétezer évre visszamenően, összefüggést találtak a napfoltok hiánya és gyenge mágneses terei között.

Amennyiben a tudósok képesek lesznek jobban előre jelezni az alacsony napfolttevékenységet, kivédhetik a távközlési rendszerek meghibásodását, módosítva a műholdak pályáját, vagy lekapcsolva az érzékeny berendezéseket.