Az 1990-es években ugyanis újra felfedezték az Egyesült Államokban és játszani kezdték. A szabályok annyiban módosultak, hogy a korábbi füves helyett a pálya kemény borítású lett. A mai bicajpoló meccsek helyszíne főként betonozott kézilabda-, foci-, vagy nyáron használaton kívüli jégkorongpálya, de  üres parkolóházakban is rendeznek meccseket.

A szabályok elég egyszerűek. A kerékpáron ülő játékosok egy leginkább hosszú nyelű húsklopfolóra hasonlító ütővel kergetik a floorballban is használatos labdát, amelynek mérete megegyezik a teniszben használatossal, csak jóval keményebb, és nem pattog. A cél, ahogy a labdajátékok többségénél a gólszerzés, de a találat csak akkor érvényes, ha az ütő kisebbik végével találták el a „csomagot”. A két, három-három tagból álló csapatnak a győzelemhez ötször kell betalálnia a kerékpár szélességű kapuba. Fontos, hogy a játékosok nem tehetik le a lábukat, ha mégis, „kongatni” kell a pálya szélén, a palánkon, vagyis néhány másodpercre kiesnek a mérkőzésből. Az ütközéseket nem tiltják a szabályok, de csak azonos az azonossal, test a testtel, ütő az ütővel, bicikli a biciklivel találkozhat.

A sportágnak, ahogy a mellékelt ábra is mutatja, nincs túl nagy eszközigénye és még ebben sincs megkötés. Lényegében bármilyen kerékpárral játszható, csak az a fontos legyen rajta fék. Még védőfelszerelésre sincs feltétlenül szükség. Az egyetlen nehézséget a különös formájú ütő jelentheti. Gazdagabb országokban bizonyára árulnak pólóütőket a boltban – mondta Szakál Péter, a szombati mérkőzés szervezője, aki elárulta, hogy a szegedi mérkőzés kellékeit kiselejtezett hokiütőkből és vízvezetékcsövekből állították össze, de az ütőfej már Magyarországon is beszerezhető.