Ne hagyjuk elveszni!

Ne hagyjuk elveszni!

a nyolcadik kerületben                                                    fotó: Bajor Zoltán„…én nagy vagyok. De az idők kicsik!” - vonta le végső következtetését Iszák A zöld elefánt című könyvben. Valószínűleg, ezzel el is mondott mindent arról a korról, mely meghatározta ezt a környéket, ami a nyolcadik kerület sava-borsát adta, színezte, sőt néha túlszínezte is.

Ha esetleg nem ismernénk a kerület „történetét”, és ezt nyugodtan tegyük idézőjelbe, mert a kerület története érdekesebb, mint a történelme… Szóval, aki úgy érzi, nem tud eleget a környékről, nézzen utána, és amikor már azt gondolja minden tudás birtokában van, kérem felejtse el, mert ami könyvekben található a kerületről, nem feltétlenül igaz! Legalábbis nem úgy igaz, ahogy azt elsőre gondolnánk…

nyócker

Sokkal több van ezekben az utcákban, terekben, épületekben, mint amit könyvekből meg lehet tudni. A „nyócker” érez, és lüktet, él, és lassan meghal… Számtalan épület, kulturális intézmény, tér, park, sőt füstös kiskocsma található itt, melyek a kerület hangulatát adják. Rengeteg híres ember innen indult hódító útjára, és nosztalgiával gondol vissza erre a helyre, amely megihlette őket és megtanították másképp látni és láttatni a világot velünk. Velünk, akik nem ebben a miliőben nőttünk fel.

Volt egy furcsa, de szép évem a nyolcadik kerületben. Mint előttem oly sok híres és még híresebb honfitársunk (talán egyszer a híressé válás útján is követem őket…), én is a Vörösmarty gimnázium padjait koptattam. Bár inkább az asztalokat, mert tisztességes drámatagozatoshoz méltóan többet ültem a padon mint a széken. Ahol viszont még ennél is többet ültem , azok a füstös kiskocsmák és magas házak között elrejtett kis parkok. A szülinapokat a Mikszáth téren tartottuk, és az ünnepeltet bedobtuk a tér közepén álló, szökőkútba… Tudom, hogy hihetetlen, de ez télen viccesebb művelet volt… Sokáig tartottak az óráink, ezért megkértek minket, hogy csapatba verődve induljunk el haza, ha már besötétedett. Barátnőmmel kétszemélyes csapat voltunk…És lassan 12 éve azok is vagyunk. Mindig a Rákóczi tér felé mentünk. Mert érdekelt minket az az annyira tiltott „rossz környék”. Nem volt ott semmi különös. Mármint olyan amitől féltünk volna. Láttuk a méltán „híres” lányokat, és felvigyázóikat, láttuk ahogy megköttetik egy-egy üzlet, és láttunk földön fetrengő hajléktalanokat, akik felugrottak, ha megláttak, mert cigaretta füstölgött a kezünkbe. És szerették volna, ha az övékében is füstölög… A házak előtt kis széken ültek nők és férfiak, és figyelték az eseményeket, az új és a régi embereket, akiknek céljait próbálták kifürkészni… Mely célok nem voltak minden esetben tisztességesek. Sokszor remegett a gyomrunk, de nem azért mert féltünk a bajtól. Hanem mert sose láttunk előtte ilyet. Ennek a helynek megvan a varázsa! Nem is akármilyen. Egy mélyen forrongó, mindig kitörésre váró, titkos életet mutat. Színes, és szürke egyszerre. Romos, de hangulatos…  És félek, hogy ez lassan eltűnik. Furcsa ezt egy olyan helyről elmondani, ami tulajdonképpen a II. világháború óta „haldoklik”. Legalábbis mások szerint. Szerintem ha ilyen életteli a haldoklás, akkor haldokoljunk mindannyian!

romkocsma 

Sorra rombolják le a házakat, és helyükre semmitmondó „paloták” épülnek. Én jobban örülnék, ha egyszerűen csak felújítanák a régi épületeket, és meghagynák  a kerület hangulatát. De persze ez a mai világban nem szokás. Tudom, hogy a 8. kerületet nem lehet egy napon említeni a Hősök terével vagy a Budai Várral, esetleg az Andrássy úttal. De ahogyan ezeknek a helyeknek is, úgy a „nyóckernek” is meg van a maga varázsa, és stílusa. Stílust rombolni pedig nem szép dolog. Úgy érzem az ország szényenli ezt a környéket és szégyenli a múltját. Pedig szép kultúra élt, és él itt ma is. Több évtizeden keresztül éltek itt együtt zsidók és romák (nem köntörfalazok ezekkel a szavakkal, mert így hívják a népcsoportot, bárki bármit is mond…). És valami kurta-furcsa szépséget vittek bele a hétköznapokba és a történelmünkbe. Semmi máshoz nem hasonlítható… Vásárok, összejövetelek, barátságok, összetűzések. Minden, ami egy ilyen elzárt kis szigetet meghatározott, építette is a környéket. Talán nem üvegpalotákkal, de élményekkel és értékekkel mindenképpen!

A szűk utcák, az eltérő stílusú házak, melyek meghatározzák a lakók életvitelét, a kisboltok, melyekből már oly kevés van. Ezek mind hozzátartoznak egy régi világhoz. Egy világhoz, amelyet szerettünk, mert otthon éreztük magunkat benne, de amelyet szégyeltünk is, és tovább akartunk rajta lépni. De nem kell. Ez a kerület is hozzánk tartozik. Mutatja, ahogy mondani szokták „a magyar valóságot”. És mit is kéne szégyelnünk a valóságon? Ezek is mi vagyunk, és ezt a kultúrát életben kellene tartani. Valami furcsa összefüggést vélek felfedezni, a nyolcadik kerület, és a manapság oly divatos romkocsmák között… Ezek a romkocsmák pedig nem szólnak másról, minthogy néhány leleményes ember összeszedte a múlt rendszer kincseit, és berendezett velük egy dohos pincehelyiséget vagy éppen egy lerobban belső udvart. És a fiatalok imádják! Imádják azt, amit a haladó gondolkodású városfejlesztők el akarnak tüntetni a föld színéről. A nyolcadik kerületet stílusát…

Milyen jó ötlet lenne az egész kerületet egy kulturális központtá varázsolni! Romkocsmákkal, cigányzenével, házak elé kirakott padokkal, ahova bárki leülhet beszélgetni vagy rajzolni vagy csak egyszerűen megpihenni. Állandó vásárokkal, és spontán, ponyvára kirakott „naettőlmostmegszabadulok” shop-okkal. Ide sereglene a művészélet apraja-nagyja, a feltörekvők, a lecsúszottak, a hitevesztettek, és a hitkeresők. És talán újra feléledne az a fajta életérzés, amely oly sok éven keresztül jellemezte a környéket.  Mert kell a sokszínűség, és kell hogy büszkék legyünk rá. Magunkra. Mert bárki bármit is mond, ez hozzánk tartozik, és sokkal jobban hozzánk tartozik, mint bármilyen modern-posztmodern-poszt… Egyszóval bármilyen ránk erőltetett újítás, melyben jól érezzük ugyan magunkat, de nem jobban.

„Ne felejtsétek el, kik vagytok!”- hangozott el szintén A zöld elefánt című műben. Én szerényen csak azt tanácsolom, hogy különösen akkor ne felejtsük el, ha benne is élünk!

Kiss Dia