Nagy hévvel, bőséggel

Nagy hévvel, bőséggel

Történt egyszer, még úgy gyerekkoromban, hogy nagymamámmal felszálltunk a szentendrei HÉV-re. Szép volt, jó volt, érdekes volt. Egy színes ruhás ember ült velünk szemben, aki folyamatosan engem nézett és mosolygott. A fák meg, ahogy rendszerint, zölden suhantak el az ablak mellett. Kíváncsi voltam, átélhetem –e újra ezt a csodát.

Az élményem óta húsz év telt el. Egy hirtelen jött nosztalgikus rohamomban arra jutottam, felszállok a szentendrei HÉV-re, mert erre az emlékre vágytam. Álmaimban sem gondoltam arra, hogy amit kapok, az minden várakozásomat felülmúlja. Szép volt, jó volt, de az érdekes enyhén szólva is többet jelentett ezen az úton, mint húsz évvel ezelőtt. Egy színes ruhás ember ült le velem szemben, aki időnként rám pislogott, de egyáltalán nem mosolygott. A fák egyébként, ahogy rendszerint, elsuhantak az ablak mellett. Én a tájat néztem, mikor megszólalt. Tudja, hogy mennyi? Kérdem, mi mennyi. Mire ő, ötven. Rendben, ez az annyi, na de mi? Izgalmas beszélgetésünket a kalauz szakította félbe, aki arról érdeklődött rendelkezünk-e jeggyel vagy bérlettel. Mire az illető megkérdezte, hogy tényleg annyi-e, hogy ötven-e. A kalauz bólintott, kezelt, aztán elment. Valószínűleg nagyobb szemmel meredhettem rá, mert nagy nehezen, de rászánta magát, hogy egy kérdésnél többel méltasson. Az életkora. Ennek a kocsinak. Ötven – magyarázta furcsa utastársam. Ma ötven éve állították forgalomba. Na most minden megvilágosodott, mintha villám csapott volna a szerelvénybe. Akár hiszik, akár nem, ez ugyanaz volt, mint, amin húsz éve ültem. Éppen abban a kocsiban, csak néhány hellyel odébb. Megállt bennem az ütő. De vajon mikor fog a kocsiban? És vajon miért kell arra várni, hogy ez a matuzsálem mondjuk kigyulladjon és utasaival együtt áttérjen a mennyei sínekre? Mikor fogja ezeket lecserélni a BKV?