„Ha az ember ezt a gyönyörűen megírt tanúvallomást elolvassa, közvetlen érintkezésbe kerül az erővel és bátorsággal. Megilletődve teszi le a könyvet, miközben azon elmélkedik – és ez remélhetőleg nem illúzió -, hogy az emberi szellem fölébe tud emelkedni minden szerencsétlenségnek.” (THE TIMES, LONDON 1988. február 29.)

A Pokolibeli víg napjaim egy lenyűgöző erejű önéletrajzi munka a hányattatott sorsú költőről. A mű végig veszi vándorlásának legfontosabb állomásait, Párizsi emigrációját, a Marokkóban és az Egyesült Államokban eltöltött idő és magyarországi visszatérését. A könyv utolsó fejezete a Recski munkatáborról, rabságáról szól.

Párizsba emigrálásának legfőbb okaként Faludy azt említi, hogy nem kívánt a magyar hadseregben szolgálni a németek oldalán a II világháborúban, melyet már 1938-ban elkerülhetetlennek tartott. Azonban még részt kellett vennie a háború tragikomikus főpróbáján, amikor a 11. gyalogezred egyik híradó szakaszának parancsnokaként az Ipoly folyócska partjára vezényelték.

 „A csehek betonállásokban ültek, túl a vízparti jegenyéken, melyek úgy álltak, a holdfényben, mint hálókabátba csavart, vén színészek, ha mezítelen lábszárral megállnak az éléskamra ajtajában, és azt kémlelik: maradt-e még egy üveg bor, amit megihatnak. A szeptemberi bokrok , dús leveleikkel, mozdulatlanul álltak, akár a színházi díszlet, teljes pompában, és egy pillanattal a végpusztulás előtt.”

A harc ekkor még elmaradt. Faludy mivel ő is és csapatai is már két napja éheztek, a második nap este csónakba ült és vacsorázni ment az ellenséghez, ahonnan katonáihoz egy hátizsáknyi konzervvel tért vissza. Cselekedetéért hadi törvényszék elé akarták állítani, a felelősségre vonás elől azonban Párizsba szökött.

Volt más sürgető oka is menekülésének. Az akkori politikai vezetőkről írott szatírái, német ellenes versei – így például a híres Német zsoldosdal –  és a rendszerellenes tüntetésekké alakult Villon estek miatt becsületsértési perek lavinája és büntető eljárás is indult vele szemben – akárcsak Radnóti Miklóssal szemben még 1931-ben versei miatt, aki vallásgyalázással és szemérem sértéssel vádoltak meg  -, melyben két év börtönbüntetést kapott.

A külföldre szökésnek azonban volt egy szubjektív, Faludy különösen ironikus humorát és pimaszságát tükröző indoka is. Mégpedig szép fiatal felesége Valy, akitől ily módon próbált szabadulni:

„Féltékeny volt, hisztérikus sértődős, és minthogy a költőket megfontoltaknak, udvariasnak és nagyképűeknek hitte, ki akart gyógyítani jókedvemből és szemtelenségemből.”

A házastárs gyógymódja azonban nem járt sikerrel, sőt ellenkezőleg. Éppen a soha meg nem szűnő jókedvének, roppant humanista műveltségének, a szellem és a szépség imádatának köszönhette, hogy az emigráció és később a recski tábor megpróbáltatásait is túlélte.

Vidám szemtelensége sohasem hagyta el, így akkor sem amikor 1949-ben „amerikai imperialista kémként” hallgatták ki beszervezéséről az Andrássy út 60-ban. Szellemi fölényének és humorérzékének köszönhetően ekként űzött tréfát vallatóiból:

„SZŐRHAS: Mikor?

Én: 1941. április elsején (Ebben az időben Amár kasbájában tartózkodtam.)

SZŐRHAS: Hogy a fenébe emlékszik ilyen pontosan?

ÉN: Aznap vonultak be az angolok Addisz-Abebába.

SZŐRHAS: Ha bevonultak, majd kiverjük onnan őket, mint az amerikaiakat Dél-Koreából. Rohadt imperialista ügynök, persze ezt jegyzi meg. Emlékszik a találkozás helyére?

Én: A 72. utca és a Broadway sarkán levő drugstoreban.

SZŐRHAS: Mi az hogy droksztor?

ÉN: Kocsma.

SZŐRHAS: Helyes! Kikkel találkozott ott?

ÉN: Az OSS két titkos ügynökével. [1]

SZŐRHAS: Írja le őket!

ÉN: Civilben voltak, de később megtudtam a rangjukat is. Az egyik akkoriban mintegy negyven esztendős lehetett. Erősen őszülő, bajszos, magas homlokú, ovális arcú, alkoholistának tűnő, középmagas férfi. Álmodozó tekintetűnek mondhatnám…..

SZŐRHAS (a gépírónőhöz): Az álmodozó tekintetet ikszelje ki! Folytassa!

ÉN : Bostoni nyelvjárásban beszélt. Edgar Poe százados a neve. (A gépírónőhöz) Po-e-nak írják. Két szótag.

SZŐRHAS: És a másik?

ÉN: Kissé hajlott vállú kerekded arcú, zömök, fehér-szakállú, jóságos külsejű…

SZŐRHAS (a gépírónőhöz): A jóságost hagyja a fenébe!

ÉN: …idősebb férfi. Öltözködése hanyag és régies. Neve Walt Whitman őrnagy.

SZŐRHAS: Miről tárgyaltak a droksztorban?

ÉN: Leszerződtettek kémnek.” 

Vallatói irodalomban való járatlanságuk révén nem tudták, hogy Edgar Allan Poe és Walt Whitman nem titkos ügynökök, hanem XIX. századi amerikai költők voltak.

Bár sem tolla, sem pedig papírja nem volt mégis folyamatosan verseket írt, mind Andrássy úti cellájában, mind pedig később a recski táborban. Ezeket a verseket szabadulása után lejegyezte Börtön versek címmel. A megjelenésre azonban még sokat kellett várni, melyre először 1983-ban Münchenben került sor.

A verscsinálás mellett rabtársaival folytatott éjszakai beszélgetések nyújtották számára azt a szellemi táplálékot, ami segítette a túlélésben és csökkentette nyomorúságát a folyamatos éhezés és verések közepette:

„Estére azt éreztem, hogy utolsó előadásomat tartom meg. Egy idő óta nem beszélgettünk már, mint azelőtt, legtöbbünknek csak a hallgatáshoz maradt ereje. Én is kíméltem magam. Párizsról, a Csendes-óceán szigeteiről, San Franciscóról meséltem. Ezúttal azonban – határoztam el – kiteszek magamért. Horváth Endre bácsit, a paralitikus öreget, ki alattam feküdt, a budapesti rabkórházba szállították meghalni. Helyét sunyi, közismert besúgó foglalta el. Ezért előadásom témáját a messze múltból, a kereszténység diadala utáni időkből választottam. A tárgy aligha érdekli a spiclit, és feltehetően messze túlhaladja a politikai tiszt szellemi horizontját.”                   

A könyvből, mely kendőzetlenül mond vélemény mind a Horty, mind a Rákosi és  Kádár rendszerről, kiderül a szerző demokrácia és szabadság iránti kérlelhetetlen elhivatottsága. Nem véletlen, hogy a könyv először csupán 1987-ben jelent meg Magyarországon, akkor is az AB Független Kiadónál szamizdat formájában. Az extravagáns költő munkássága és személyisége azonban azóta is megosztja a közvéleményt.

A 2010. évben születésének 100. évfordulóján Faludy Györgyre emlékeztünk, a humanistára, aki a legembertelenebb körülmények között is ember tudott maradni. Arra, aki szépség és a szellem mindent elsöprő erejét, az élet, az emberek szeretetét hirdette munkásságában, még akkor is, amikor a józanész mást kívánt volna meg.

A Pokolbeli víg napjaim a szabadság és az egyetemes emberi értékek fontosságát hirdeti, és arra figyelmeztet minket, hogy ahol szabadság nincs, ott semmi sincs.

A Pokolbeli víg napjaim számos országban jelent meg, először csupán angol nyelven, így is csak többszöri nekifutásra My Happy Days in Hell címmel 1962-ben és majd 1987-ben Londonban, New York-ban 1963-ban majd 1964-ben, Torontoban 1985-ben. Időközben elkészült német, dán és francia fordítása is a műnek, melyet Münchenben  és Koppenhágában 1964-ben, míg Párizsban 1965-ben adtak ki.

---