De édesapámnak nem volt módja megélni a Harmonia Caelestis mesésen megformált igazságát a Rákosi-korszakban száműzött, elüldözött Esterházy édesapáról vagy arról, ki szemét Lipót császárra emelte, csak azért, mert szemét Lipót császárra emelhette. Régi könyv, mestermunka. Család történet édesapákon és a fiún keresztül, akinek szemüvegén sosem hagy nyomot az idő. Hacsak nem úgy, hogy kristálytisztára élesíti. Esterházy Péter egyszerű szavakkal képes Szekfű Gyulává, már-már történészi író nagysággá válni. Valami édes modernség vonaglik a Harmonián, amely sosem fakul az időben, inkább színesedik, ha újra és újra elolvassa az ember. Mégis. Más ma, mintha édesapám is olvashatta volna, mégsem kopott a szava. Egy család története összefonódott Magyarországéval. Édesapák cselekedetei az élettel, az élet meg Édesapák cselekedeteivel. Nem tudni, ki kivel és mikor, csak akkor, ha a történetet magát is ismeri édesapám, vagy ha még annál is jobban figyel. És édesapám figyel. Olvassa. Le sem teszi. Idézi a vasárnapi ebédnél, mint a Bibliát. „Esterházy édesapjának sok olyan hangja volt, mint Fats Dominónak. Vagy a Somló Tamásnak. Közvetlenül az angyaloktól kapta a hangját, azon énekelt. Nem is énekelt, danolt.” Esterházy egy angyaltól kaphatta a hangját, azon énekel. Nem egyszer. Már régóta mindenkor. Tudja ezt édesapám, ismeri, az angyal hogy danol. Úgy, hogy közben, véletlenül műfajt teremt édesapámnak. Etalont, fároszi világítótornyot, amely oly elérhetetlenül ismeretlen a másik, halandó édesapámnak, aki meg sem élhette a csodát. Mert Esterházy nem halandó. Hajlandó inkább. Hajlandó levonni a történelem konzekvenciájának katolikus-nemesi esszenciáját, amit kemény, néha sötét, néha fényes évszázadok érleltek génjeiben, hogy édesapám is kapjon az Esterházy édesapából. Kapott. A zseni fiát.