Mint a szakértő fogalmazott, ennek az az oka, hogy bár tavaly év végén “szimbolikus, látványos generációváltás” történt az ázsiai országban, továbbra is ugyanaz a nomenklatúra irányít, mint eddig. Míg korábban Kim Dzsong Il egy személyben vezette az országot, jelenleg az a négy ember irányít, akik az egykori vezető koporsóját kísérték a december végi temetésen – mutatott rá.

Véleménye szerint “semmiképpen sem beszélhetünk arról, hogy Kim Dzsong Un tényleges diktátorként kezében tartaná az ország irányítását”, inkább a Kim Dzsong Ilhez hasonló, hatvanas éveik vége felé járó pártfunkcionáriusoké és katonai vezetőké a hatalom. “Kim Dzsong Un egyelőre csak egy szimbólum, amely a rezsim folytonosságát, továbbélését próbálja sugallni – nagy sikerrel egyébként –a belföldnek és a külföldnek” – emelte ki.

Kim Dzsong Un ugyanakkor fiatal, még nincs 30 éves, így akár évtizedeken át is Észak-Korea élén állhat – közölte, hozzátéve: elődje már ötvenéves is elmúlt, amikor 1994-ben átvette a hatalmat. A kérdés tehát az: az új vezető megpróbál-e kitörni a jelenleg neki szánt szimbolikus szerepkörből, hogy magához ragadja a tényleges irányítást, és “apjához hasonlóan egyszemélyes döntésekkel vezesse az országot” – magyarázta, megjegyezve, ez belső hatalmi harcokhoz vezethet, ami kedvezőtlenül hathat Észak-Korea stabilitására.

Észak- és Dél-Korea egyesítésének esélyeit illetően a szakértő azt mondta, politikai hovatartozástól függetlenül mindkét ország állampolgárai elképzelhetőnek tartanak ilyen fordulatot. A délen végzett közvélemény-kutatások azonban azt mutatják – fűzte hozzá -, hogy az egységesítést övező optimizmus jelentősen csökkent a kelet-közép-európai rendszerváltozások idejéhez képest, amikor az NSZK és az NDK integrációját követték figyelemmel az emberek.

Kifejtette, hogy a két német állam egyesítése ugyanis ott is hatalmas költségekkel járt, pedig az NDK a szocialista tömb egyik legfejlettebb országa volt, ahol az üzemek 70 százaléka működött az egységesítéskor. Észak-Koreában ugyanakkor az ipar és a mezőgazdaság is válságban van – jelentette ki.

Szöul mindenesetre rendszeresen készít tanulmányokat az egység megvalósíthatóságáról, erre úgy tűnik, az úgynevezett soft landing (sima landolás) módszere lenne a legalkalmasabb. Vagyis hosszú integrációs folyamatra lenne szükség, akár évtizedekig tartó dél-koreai tőkebefektetéssel lehetne lassan felzárkóztatni az északi országot. Már jelenleg is több északi üzemet működtetnek dél-koreaiak – jegyezte meg, hozzáfűzve: a siker esélye természetesen nagyban függ Phenjan hozzáállásától.

A szakértő arra is kitért, hogy Észak-Korea szinte kizárólagos külkereskedelmi partnerének a kilencvenes évek elejétől Kína számít, így sok múlik a pekingi állásponton. Kína érdeke az, hogy Észak-Korea stabil, önálló állam legyen – mondta, hozzátéve, hogy a jelek szerint Kína továbbra is szolidáris az észak-koreai rezsimmel, a generációváltás nem igazán éreztette hatását a kétoldalú kapcsolatokban.