Gordon Brown

Az euróövezet egyre súlyosbodó válsága láttán egyre többen hajlamosak a brit belpolitikai folklórban csak "mogorva skótként" emlegetett, darabos stílusú és ritkán mosolygó Gordon Brown komoly vívmányaként elismerni, hogy útját állta az euró nagy-britanniai meghonosításának.

Az elismerés pedig nem kis dolog a tavalyi választásokon ellenzékbe szorult brit Munkáspárt volt vezetőjének, aki Tony Blair távozása után három évig miniszterelnökösödött, hiszen politikai elemzők a II. világháború utáni évtizedek egyik legsikertelenebb brit kormányfőjének tartják.

A jelenleg konzervatív-liberális kormánykoalíció vezette Nagy-Britannia a legnagyobb EU-gazdaság, amely – még az előző konzervatív érában hozott döntéssel – önszántából kimaradt a valutaunió alapító országai közül.

A brit Munkáspárt, miután 1997-ben kiütötte az akkor már tizennyolc évig országló, és az euró meghonosítását mereven elvető konzervatívokat a hatalomból, rövid habozás után maga is meglehetősen bizonytalan programot hirdetett az euró kérdésében. Ennek lényege az volt, hogy az új Labour-kormány “elvben” elfogadja a valutauniós csatlakozás gondolatát, de csak akkor, ha teljesül öt alapfeltétel. E feltételeket pénzügyminiszterként Gordon Brown dolgozta ki, sokak utólagos véleménye szerint úgy, hogy Nagy-Britanniának lehetőleg esélye se legyen a font, a világ legősibb, azonos néven folyamatosan hivatalos fizetőeszközként szolgáló nemzeti valutájának feladására az euró kedvéért.

Brown kritériumai alapján azt kellett megvizsgálni, összhangban van-e a brit és az euróövezeti gazdasági ciklus annyira, hogy Nagy-Britannia hosszú távon együtt tudjon élni a valutauniós jegybanki kamatszinttel, problémák esetén van-e elég válaszadási rugalmasság az euróövezeten belül, a csatlakozás fellendíti-e a beruházásokat Nagy-Britanniában, jót tenne-e a belépés a londoni Citynek mint Európa és a világ első számú pénzügyi szolgáltatási központjának, és használna-e a brit eurótagság a növekedés és a foglalkoztatás stabilitásának. Gordon Brown azonban, aki rövid és kevéssé örömteli miniszterelnöki tisztsége előtt tíz évig pénzügyminiszter volt, már 2003-ban kijelentette, hogy az euró meghonosításáról elvégzett hatásvizsgálatok a megszabott fő kritériumok legtöbbjét tekintve negatív eredménnyel zárultak.

A vizsgált területek között a legfontosabbnak kikiáltott pénzügypolitikában biztosan és látványosan nincs meg az összhang. Az euróövezeti irányadó jegybanki ráta, a kéthetes repó az áprilisban végrehajtott negyed százalékpontos emelés óta 1,25 százalék. A Bank of England ugyanakkor 2009 márciusa óta, vagyis több mint két éve 0,5 százalékos mélyponton tartja irányadó kamatát. Már a 2009. januári fél százalékpontos csökkentéssel kialakult 1,50 százalékos akkori brit kamatszint is történelmi mélypont volt, az 1694-ben alapított Bank of England alapkamata korábban ugyanis soha nem süllyedt 2 százalék alá. Egyöntetű elemzői vélemények szerint a brit monetáris politika függetlenségének megtartása mellett a saját valuta megőrzése és így a leértékelődés lehetőségének fenntartása is komoly támasza volt a brit gazdaságnak export-versenyképességi szempontból a pénzügyi válság legkomorabb időszakában. A font nominális effektív árfolyama a fő globális devizákhoz mérve hozzávetőleg huszonöt százalékkal gyengült 2007 és 2009 között, azóta viszont jórészt stabilizálódott.

Brown még pénzügyminiszterként hozott, állítólag saját miniszterelnöke, Tony Blair európárti hozzáállásával is dacoló elutasító ítélete után nemhogy az euró bevezetéséről, de még a Munkáspárt e kérdésben megígért népszavazásáról sem lehetett hallani egy szót sem Londonban. Egészen a tavalyi választásokig, amikor az új konzervatív-liberális koalíció külön rögzítette harmincnégy oldalas kormányprogramjában, hogy Nagy-Britannia a következő öt évben, vagyis 2015-ig, a következő parlamenti választásokig, nem kíván csatlakozni az euróövezethez, sőt csatlakozási előkészületeket sem tesz. Az euróövezeti válság mélyülése láttán gyakorlatilag ugyanezt javasolják egyes londoni felzárkózó piaci elemzők a közép-kelet-európai EU-tagországoknak is, amelyeknek – Nagy-Britanniával ellentétben – nincs kimaradási opciójuk az euróövezetből.

A Capital Economics, az egyik legnagyobb londoni pénzügyi-befektetési elemző és tanácsadó csoport szakértői minapi átfogó elemzésükben közölték, szerintük “meggyőző bizonyítékok” vannak arra, hogy a saját fizetőeszközök megőrzése kínálja a legjobb megoldást a felzárkózó európai gazdaságoknak. A ház szerint az elmúlt évtized nagy részében az általánosan elfogadott vélekedés az volt, hogy középtávon a gazdasági felvirágzás felé a megfelelő utat az euró meghonosítása jelenti, mivel a valutauniós tagság jelentős kereskedelmi előnyökkel és alacsonyabb tőkeköltséggel jár a kelet-európai térség számára. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ezeket az előnyöket “túlhangsúlyozták”. A Capital Economics e következtetésének alátámasztására az optimális valutaöveztek elméletét idézte. Ez azt mondja ki, hogy egy valutaunió akkor megfelelő a tagországok számára, ha azok elfogadják a tőke és a munkaerő szabad áramlását, hasonló szerkezetű gazdaságaik vannak, munkaerő- és termékpiacaik rugalmasak, és teljes mértékben összehangolják költségvetési politikájukat. A felzárkózó európai országok zöme az első kivételével azonban egyik kritériumot sem teljesíti – állt a Capital Economics minapi londoni elemzésében. A ház szerint ez a jelenlegi euróövezeti tagállamok legtöbbjére is éppen úgy igaz, és éppen ez az oka annak, hogy “súlyos kételyek” övezik a közös valuta jövőjét.