Elnökké választása (2010) óta Lötzsch nem igazán tudott lendületet adni a Baloldalnak. Több ízben kínos magyarázkodásra kényszerült megütközést keltő nyilatkozataival. Például azzal, amellyel a kommunizmus felépítését szorgalmazta német földön, vagy amelyben védelmébe vette a berlini fal felhúzását. A német sajtó egyenesen botrányosnak minősítette, amikor tavaly harcos születésnapi üdvözletet küldött Fidel Castrónak, dicsérve a kubai forradalom vívmányait.
Persze nem csak ezek a baklövések az okai annak, hogy az egykor 10 százalék fölötti országos támogatást élvező párt ma 6-7 százalékos népszerűségi indexszel rendelkezik. A Baloldalon belül minden más német pártnál markánsabban kitapintható a frakciók léte és (egymás elleni) harca. Korábban a Zöldek “gyermekbetegsége” volt a realista és a fundamentalista (“sötétzöld”) szárny szűnni nem akaró viaskodása; ma a reformkommunista pártot gyötri ez a nyavalya.
Jól jellemezte a helyzetet a tavaly októberi kongresszus, amelyen – négy évvel a keletnémet PDS és a nyugatnémet WASG fúziója után – végre elfogadták az egyesített párt programját. A szónokok nem győzték hangoztatni, hogy mindent meg kell tenni a Baloldal “stabilizálása” érdekében. A frakciók küzdelme azonban azóta is tart, ami nyilvánvalóan szűkíti a párt politikai mozgásterét.
Ennek volt az eredménye, hogy a tavalyi “választási szuperévben” a Baloldal sem Rajna-Pfalzban, sem Baden-Württembergben nem jutott be a tartományi gyűlésbe. Ahol pedig átugrotta az 5 százalékos küszöböt, sőt három keleti tartományban az SPD mögött a második helyen végzett, ott végül kosarat kapott a szocdemektől, akik helyettük a CDU-val léptek koalícióra.
A kudarcok és a népszerűségvesztés okát megfigyelők a vezetők vitatott nyilatkozataiban és a párton belüli frakcióharcban látják. A Baloldal jelentőségének csökkenése konkrétan tetten érhető a taglétszám zsugorodásában (a pártnak ma kevesebb tagja van, mint öt évvel ezelőtti megalakulásakor volt) és a márciusban rendezett Saar-vidéki választás eredményében. A kis nyugati tartományban a “helyi kádernek” számító Oskar Lafontaine volt a Baloldal listavezetője – ennek és “Oskar” energikus kampánybeszédeinek dacára a pártra 24 százalékkal kevesebben voksoltak, mint 2009-ben.
A tartományi és járási pártértekezleteken részt vevő tudósítók a tanúk arra, hogy a tagságot egészen más dolgok foglalkoztatják, mint azokat a vezetőket, akiknek nyilatkozatain vagy magánéletén a német sajtó az utóbbi években “csámcsogott”. (Lötzsch idézett kiszólásai mellett a másik társelnök, a bajor Klaus Ernst luxusautója és költséges nyaralásai kínáltak leütni való labdát a polgári sajtónak.) A bázist érdeklő kérdéseket csakis egységes, befelé és kifelé egyaránt hatékonyan kommunikálni képes, hiteles vezetők képviselhetik. Nagy kérdés, hogy kik lesznek azok, akik a fenti elvárásnak eleget téve veszik majd át a vezénylő szerepet a reformkommunista párt élén.
Érdekes a frakciók háttere. A keleti térfélen többségben vannak a reformer szárny hívei, élükön Dietmar Bartsch-csal, aki ideológiamentes, pragmatikus politikát képvisel; ennek köszönhetően vált a PDS tömegpárttá a keleti régióban. A szélsőbalos frakció vezéralakja Sarah Wagenknecht, az ő hívei zömmel nyugatról kerülnek ki, de hozzá húznak a keleti tartományokban élő megcsontosodott sztálinisták is.
Elnökjelöltekben nincs hiány, ám Lötzsch keddi bejelentése óta egy dolog már bizonyosnak tűnik. A párt thüringiai szervezetének vezetője, Bodo Ramelow által szóba hozott duó: Dietmar Bartsch (realista) és Sarah Wagenknecht (fundamentalista) nem nyerte el a korifeusok tetszését. A titkos favorit az egyik elnöki posztra Lafontaine, aki 2009-ben ugyan (betegségére hivatkozva) távozott az országos politikából, ám idén visszatért, és 68 éves kora ellenére a jelek szerint majd’ szétveti a becsvágy.
A nyugati “Oskar” mellett csakis keleti személy lehet a másik társelnök, ami ugyan nincs benne a Baloldal szervezeti szabályzatában, ám íratlan regulának számít. Miként az is, hogy a tandem egyik tagja nő legyen. Ha Lafontaine csakugyan indul a várhatóan júniusban tartandó tisztújító kongresszuson, akkor gyakorlatilag “kilövi” a realista szárny legtekintélyesebb és a párt “agyának” számító képviselőjét, Bartschot.
Feltételezve, hogy Lafontaine jelölteti magát (ami egyenlő volna társelnökké választásával, hiszen Gregor Gysi frakcióvezető mellett ő a párt legnépszerűbb politikusa), akkor a tagságnak gyaníthatóan három keleti hölgy közül kellene választani. A roppant becsvágyó Wagenknecht kiesne, hiszen tavaly óta élettársi viszonyban él a nála 26 évvel idősebb Lafontaine-nel. Ezért alig hihető, hogy a vezetőség belemenne kettejük politikai vezető pozíciójába.
A párt jelenlegi alelnöke, a tehetséges szónok hírében álló Katja Kipping tavaly októberben gyermeket szült, és fél évre visszavonult a politikából. Nemrég ismét felbukkant a porondon, ám nem valószínű, hogy fiatal anyaként a nyakába venné a pártelnöki poszttal járó megterhelést.
Az 56 éves Dagmar Enkelmann a Baloldal alsóházi frakciójának ügyvivője. Nem igazán ambiciózus, ám ha belé helyeződne a bizalom, fegyelmezett pártkatonaként elvállalná az elnöki tisztséget. A harmadik jelölt Carola Bluhm, a korábbi berlini tartományi kormány 49 éves munkaügyi minisztere.