Évekkel ezelőtt, amikor még fiatal voltam, hajlamom volt a túlzásokra. Ezek többnyire valamilyen nagy szellemi-művészi teljesítmény hatására jöttek elő belőlem, mint elragadtatásom megnyilvánulásai. Ennek a hatalmas műnek az olvastán például azt találtam mondani barátaimnak, hogy íme a világ legjobb regénye. Ma már nem dobálózom ily felelőtlenül a szavakkal, s arról meg végképp leszoktam, hogy bárkit is meggyőzzek bármiről, így olvasmányélményeimet sem óhajtom senkire ráerőltetni. De azért abban a hajdani kijelentésben mégiscsak volt valami! Werfel ugyanis egyet biztosan elért nálam. Öt regényének és egy novellagyűjteményének elolvasása után – s ez bizony nem tegnap történt – kijelenthetem, írásai nem mennek ki a fejemből, vissza-visszajárnak hozzám, mondhatnám, kísértenek, és csalogatnak: olvass újra, vegyél elő megint, van még titkom, amit nem fejtettél meg. A kísértésnek – az időhiányra fogva – nem mindig tettem eleget, de még nincs veszve minden. Most, hogy Önöknek is ajánlom A meg nem születettek csillaga című írást, mint hatalmas szellemi élményt kínáló alkotást, le kellett vennem a polcról, és nem tettem vissza. Kezdődhet az újra felfedezés.
A műítészek némelyike ezoterikus írásnak tartja a regényt. Mások sci-finek. Szerintem meg egyszerűen csak remekmű. Amit semmi értelme skatulyába rakni. Kit érdekel ugyanis, hogy 112325-ben játszódik? Mit számít, ha bolygóközi utazások /űrhajó nélkül/ történnek meg benne? Miért is lenne utópisztikus, ha orwelli víziók gyötrik a könyv szereplőit? Mindez cseppet sem fontos a lényeget illetően. A lényeg pedig az, hogy a ma emberének, pontosabban a huszadik század emberének – hiszen Werfel 1945-ben fejezte be a művet – gyötrődései, útkeresése, világértelmezése foglalkoztatják a szerzőt. Aki túlélve a háborút, a borzalmas valóságot, amelyből egyetlen percre nem esett ki azóta sem a világ, keresi a megoldást. Ezért előremegy az időben, hogy megnézze, mire jutott az utánunk következő nemzedékek végtelen sora. Ami a technikai haladást illeti, bizony sokra. Nem a bolygónkat használja csupán az emberiség, hanem a világegyetem jelentős szeletét. Csak éppen félelmeivel nem boldogul. Ám kénytelen rájönni, hogy bár a világ egyre gonoszabb, bűnösebb, azaz Istentől eltávolodottabb lett az idők folyamán, ez a kijelentés csak féligazság. Mert az idő folytán nemcsak eltávolodunk Istentől, hanem közeledünk is Istenhez, hiszen mozgásunk messzebb visz minden dolgok kezdetétől és közelebb minden dolgok végéhez.
Nem könnyen jut el a főhős ehhez a felismeréshez. De gyönyörű az út. A hihetetlenül fordulatos regény szerzője azt tudatja velünk: a gonosz is – ha akaratlanul is – Isten terveit szolgálja.
Kondor Katalin
