Kezdjük az első lépésnél. Vegyük a médiát. Ön most is egy újságot olvasgat. De egy percre hagyja a virtuális valóságot és gondoljon a pixelekre. A képernyőn azonnal és jól látható a siker, de a bukás is. Azt biztosan észrevette, hogy a kereskedelmi tévé szinte mindent adoptál. Még Győzike sem a miénk. Egy amerikai show műsor ihlette. Vagy ott volt a Leggyengébb láncszem, ami óriási kasszasiker a BBC-nek azóta, hogy Anne Robinson a képernyőre állt. Nálunk megbukott. Bár évtizedekig volt egy Ki mit tud, az X-faktort is átvettük. De még a közszolgálati tévé is másol. Hol volt, hol nem, de volt egyszer egy Szólás szabadsága, aminek első verzióját, ami csúnyán megbukott, a “Porta a Porta” című olasz műsor ihlette. Szinte vég nélkül lehetne sorolni a licenszeket, amik itthon valamiért nem működtek. Valamiért. De aki egy kicsit gondolkozik, azonnal rá is jön, hogy miért.

Vegyük Friderikusz Szólás szabadságát. Volt két nagy fehér kanapéja. Tisztán látom magam előtt. A műsorvezető egy középen álló pulpitusról kérdezett, próbálta összeugrasztani vagy békíteni a résztvevőket. Klasszikus formának látszott, mégis volt benne egy hiba. Túl messze ültek egymástól a felek. Az olaszok artikulálnak, hadonásznak, nekik ez a megfelelő távolság. Mi közelebb ülünk a másikhoz, amikor beszélni akarunk hozzá. Senki sem jött rá.

A Leggyengébb láncszemben a látszattal ellentétben nem a műsorvezető volt a leggyengébb szem. Ő csak hozta az előírt licensz formát. Bár Anne Robinson rendszerint egy kicsit kikacsint és összenevet a nézővel, nálunk ez nem jött át, de a magyar Robinsonnal nem ezért volt baj. Robinsonon otthon mindenki nagyokat hahotázik. Én láttam az eredetit és nem nevettem rajta, ahogy Önök sem. A beszólós, mocskolódós főnök nálunk nem vicc, néha maga a valóság.

Tehát a Sikeradó receptjének első hozzávalója (hátsó szándék és magyarkodás nélkül értendő):

Magyarországon az üzlet a magyaroknak szóljon, a magyarok nyelvén és lehetőleg “magyarosan”, ami azt jelenti, hogy néha a legtutibb ötletet is egy kicsit át kell alakítani.