Az a helyzet, hogy van valami, ami még az üzletnél is fontosabb. Sőt, a puszta ötletnél is. Az ember. Az embereket pedig az üzletben két csoportba lehet osztani. Vannak olyanok, akikkel együtt dolgozunk, de nem tartoznak hozzánk és vannak olyanok, akik látják, min dolgozunk, nem dolgozunk velük és hozzájuk tartozunk. Persze, vannak átfedések, meg alakulhatnak a szerepek, de ahogy mondani szokás, az ember a családját nem tudja megválasztani, a barátait vagy a házastársát viszont annál inkább.

Történt egyszer, úgy jó pár évvel ezelőtt, hogy az egyik barátnőm barátnőjének eget rengetően nagy ötlete támadt. Világraszóló volt, de tényleg. Amikor megosztotta a baráti körével, csak ámultak, hogy na most ő itt aztán akkora sztár lesz, hogy csókolomot kell majd neki köszönni. Velük nem is volt baj. A baj a férjével volt, aki nem így látta. Soha nem derült ki, hogy miért. Klári rajongó lelkesedéssel magyarázta Ferinek, hogy nagy hasznuk lesz, de Feri valamiért nem szerette az ötletet és mindent megtett azért, hogy Klárinak ne sikerüljön a terve. Minden reggel azzal kezdte, hogy máson is gondolkodhatna, mint ilyen butaságokon. Azt mondta, ne álmodozzon, hagyja a nagyokra. Rendszeresen elmondta, hogy az egészből, meg egyébként belőle sem lesz soha semmi és senki, tehát nem érdemes belevágni, úgysem tudja megcsinálni. Az ilyesmikre kétféleképpen reagál a magyar. Vagy elszontyolodik, fülét-farkát behúzza és visszavonulót fúj vagy erőre kap, mint Dávid és csak azért is legyőzi a gigantikus Góliátot. Klári az előző csoportba tartozott. Az egész ötletből nem lett semmi. Feladta. Egyébként Feriért azóta is teljesen odavan. Belenyugodott a sorsába. Pénze sem lett több, viszont sokkal kevesebb, na az lett.

A másik csoportba azok tartoznak, akikkel együtt dolgozunk.

Történt egyszer, hogy végzős „filmművészetis – tévészerkesztő szakos” főiskolás korunkban elérkezett az utolsó vizsga ideje. Na most ez még önmagában nem érdekes, de az, ami akkor történt, már annál inkább. Egyik osztálytársam, jó szokásunkhoz híven, az utolsó pillanatban csúszott be a kazettával a nagyérdemű tanári kar elé, mert a vetítés előtti percekig dolgozott rajta. Ahogy azt kell. Saját maga vágta saját riportfilmjét saját magáról. De nem nagyképűségből, a feladat valóban ilyesmi volt. Majdnem. A feladat az volt, hogy készítsünk magunkról magunk egy filmet, de nem egészen így. Amikor megláttam a vágóban, egy kósza megjegyzés csúszott ki a számból. Azt senki sem kötötte ki, hogy vágni is nekünk kellene, hiszen ez mégiscsak egy szakma. Egy másik szakma, amihez mi történetesen nem értünk. Ő viszont váltig állította, hogy szerinte éppen azt tanították meg nekünk, hogy ezt is tudnunk kell.

Egy jól működő, sikeres cégben mindenkinek megvan a maga feladata és ebben a lehető legjobbat nyújtja. Persze zsenik mindig születnek, akik mindent képesek kiválóan megcsinálni, méghozzá egyszerre, de induljunk ki abból, hogy a világ legsikeresebb vállalkozója is a fenti, apró trükköt alkalmazza. Richard Branson, a Virgin gigagalakikus méretű birodalmának atyja olyan emberekkel veszi körbe magát, akik maguk is vállalkozók. Inspirálják őt és ő is inspirálja őket. Mindenhol azt mondja magáról, ő abban a legjobb, hogy rátaláljon az emberekre és hagyja őket dolgozni.

A SikerAdó receptjének második hozzávalója a következő:

Ha már ránk talált a világmegváltó ötlet és sok-sok állomáson keresztül teszteltük, hogy beválna-e, tartsunk ki mellette és keressünk hozzá tehetséges, lelkes, értékes, szorgalmas, gondolkozó, és kreatív embereket. Irányítsuk, de motiváljuk is őket. Szabaduljunk meg azoktól, akik irigyek vagy nincs idejük az ötletünkre. Rájuk nem érdemes időt pazarolni. Na és szerezzünk olyan barátokat és olyan társat, aki bíztat, sőt, ha kell alakít az elképzelésünkön és meg tudjuk csinálni!