London, fotó: pixabay.com

Két év, két előrehozott választás

Két év, két előrehozott választás

Karácsony előtt két héttel választja meg új parlamentjét Nagy-Britannia, alig két és fél évvel az előző, szintén előrehozott választás után. Ez rendkívül ritka az általában - bár korántsem mindig - stabil egypárti többségű kormányokat produkáló brit választási rendszerben.

Boris Johnson konzervatív párti brit miniszterelnök a parlamenttel folytatott hosszas tusakodás után elfogadtatta az előrehozott választások kiírását december 12-ére. Előzőleg 2017 júniusában, az akkori parlament mandátumának lejárta előtt éppen három évvel tartottak előrehozott választást Nagy-Britanniában, Johnson elődje, Theresa May kezdeményezésére. A 2017-es választás előtt azonban több mint ötven évig nem volt példa arra, hogy hivatalban lévő brit kormányfő az előző választások után kevesebb mint négy évvel önszántából újabb választást írjon ki. Harold Wilson munkáspárti miniszterelnök 1966-ban, alig 17 hónap után hirdetett újabb választást, mivel pártjának mindössze négyfős többsége volt az alsóházban.

Wilson számítása bevált: az újabb választások után a többi frakció összlétszámát 96 fővel meghaladó munkáspárti frakcióval a háta mögött alakíthatott új kormányt. Ötvenegy évvel később Wilson kései konzervatív párti utódja, Theresa May nem volt ennyire szerencsés.
Boris Johnson, brit miniszterelnök

A 2015-ben megválasztott előző parlament mandátuma eredetileg 2020 májusában járt volna le. May azonban egyebek mellett azzal indokolta az előrehozott választások meghirdetését 2017 júniusára, hogy az akkorinál erőteljesebb választói mandátummal szeretné elkezdeni a brit EU-tagság megszűnésének (Brexit) feltételiről folytatandó tárgyalássorozatot az Európai Unióval.
May indoklásában – csakúgy, mint Johnson mostani érvelésében – szerepelt az is, hogy az ellenzék igyekszik akadályozni a Brexit-folyamatot, kihasználva a Konzervatív Párt csekély, az összes többi frakció létszámához képest mindössze 17 fős alsóházi többségét, és ezért is szükséges a megerősített mandátum.

Theresa Maynek azonban a 2017. június 8-i választás másnapján mélységes csalódottsággal kellett tudomásul vennie, hogy a kampány korai szakaszának közvélemény-kutatásai által ígért jelentős arányú győzelem – és az ennek megfelelő jelentős alsóházi többség – helyett a konzervatív frakció addigi szűkös többsége is eltűnt, és a párt csak a legnagyobb protestáns észak-írországi erő, a Demokratikus Unionista Párt (DUP) eseti külső támogatásával tudott tovább kormányozni.

May, aki a Brexitről döntő 2016-os népszavazáson a bennmaradásra voksolt, a 2017-es választás után még nem mondott le, de gyakorlatilag elvesztette az ellenőrzést a konzervatív frakció keményvonalas Brexit-tábora felett – amely addig sem nagyon bízott benne -, és a Brexit feltételrendszeréről általa elért átfogó megállapodást az alsóház rövid időn belül háromszor is elutasította.
Theresa May ezt a reménytelen küzdelmet az idén végül megelégelte és távozott a Konzervatív Párt éléről, ami kormányfői megbízatásának végét is jelentette. Utódjául a Konzervatív Párt tagságának jelentős többsége Boris Johnson egykori külügyminisztert, London volt polgármesterét választotta.

Johnson az EU-tagságról tartott népszavazás kampányában a kilépést pártoló, radikálisan EU-szkeptikus tábor zászlóvivője volt a Konzervatív Párton belül és jelenleg is az, ám ez nem változtatott azon a tényen, hogy ugyanazt a kormány szempontjából gyakorlatilag működésképtelen parlamenti hátországot volt kénytelen átvenni, amellyel Theresa May nem bírt.
Theresa May, volt brit miniszterelnök

Johnsonnak sem volt sokkal könnyebb dolga: ezt jelezte, hogy a miniszterelnöki tisztségének kezdete óta megtartott tíz, sarkalatos jelentőségű alsóházi szavazásból nyolcat elvesztett. Ebben a helyzetben döntött úgy, hogy a teljes politikai bénultságból előrehozott választásokkal próbál kitörni, de az erről szóló indítványt is csak negyedik kísérletre, kedd éjjel tudta elfogadtatni az alsóházzal.

Az előrehozott választások kiírásával Boris Johnson mindent egy lapra tett fel, beleértve a Brexitet és saját további politikai karrierjét. A brit választási rendszer ugyanis kíméletlenül el tud bánni azokkal, akik elszámítják az esélyeket – ahogy azt Theresa May is megtapasztalhatta a saját kárán.

A csak egyéni jelölteket ismerő rendszerben egyszerűen az győz, aki választókörzetében számszerűleg a legtöbb voksot kapta, akkor is, ha az ellene indulókra együtt jóval többen szavaztak.
Így például ha egy választókörzetben “A” párt jelöltje ötezer szavazatot gyűjt, “B” párté négyezret, “C” párté pedig háromezret, az “A” párt jelöltje jut be a londoni alsóházba, annak ellenére is, hogy az ellene leadott voksok száma együtt kétezerrel meghaladta a rá adott szavazatokét.

Ez népszerű nevén a first-past-the-post rendszer. A lóverseny világából kölcsönzött kifejezés illusztrálja, hogy az győz, aki a legtöbb voks megszerzésével a többiek előtt, elsőként (first) jut túl (past) a célt jelző oszlopon (the post). A többiek kiesnek, a rájuk adott voksok elvesznek.

Másfél hónap múlva kiderül, hogy Boris Johnson e választási rendszerben Harold Wilson 53 évvel ezelőtti bravúrját vagy Theresa May két és fél évvel ezelőtti kudarcát ismétli-e meg.

Kapcsolódó cikkek