Nem kell férjhez mennünk ahhoz, hogy kedvesünk édesanyja belépjen az életünkbe és akár megkeserítse, vagy jobb esetben megszépítse kapcsolatunkat. Kedvesünk édesanyja egy komolyabb viszony során rádöbben: ezután már nem ő a legfontosabb nő fia életében, hanem mi, így konfliktusának alapja gyakran az egyszerű féltékenység. A baj abban gyökerezik, hogy mindketten magunknak akarjuk a férfi szeretetét. A pszichoanalízis és a fejlődéslélektan kísérletei, pedig azt igazolják, hogy a férfiak legtöbbször édesanyjukat keresik jövendőbelijükben. Ebben az esetben mégis mit tehetünk, egyrészt döntés elé állíthatjuk párunkat, hogy válasszon köztünk és anyja között, vagy alkalmazkodunk és lenyeljük a békát.

A nagy Sigmund Freud (1856-1939) vizsgálódásai során megállapította, hogy az óvodás korú kisfiú személyiségfejlődéséhez hozzátartozik az édesanyja iránt érzett szerelem is. A férfiak vizuális típusúak, így náluk minden az agyban kezdődik és ott is dől el. Freud szerint a férfiak agyában már  kisgyermekkorban bevésődik az a nőkép, amely alapján később párt választanak. Nem csupán a freudisták, de az evolúciós pszichológia képviselői is arra a következtetésre jutottak, hogy az emberek elsősorban a hasonló hasonlót vonz elve alapján keresnek társat, hosszú távú kapcsolatot leginkább olyan partnerrel létesítünk, akit közel azonos fizikai és szellemi adottságokkal áldott meg az ég. Az adottságokat pedig a gének határozzák meg.

Miután rátaláltunk az igazira, a mai világban nem szívesen engedjük el, ha nem muszáj, főleg nem egy marcona anyós miatt. Természetesen mindig vannak kivételek és tökéletes anyós-meny viszonyok is. Azonban, ha épp nem ebbe a szerencsés kis csapatba tartozunk, marad a konfliktus és a megbékélés.

Az egyik leggyakoribb indok amit anyósunk szájából hallhatunk:  „Nem vagy elég jó a fiamnak!” Ugye ismerős? Gondoljunk csak az első találkozásunkra párunk édesanyjával, talán jobban izgultunk, mint az első randin, mert meg szeretnénk felelni számára, szeretnénk tetszeni neki, el akarjuk bűvölni, és természetesen úgy gondoljuk, miért is ne kedvelne majd minket, amikor mi olyan kedvesek, barátságosak és segítőkészek vagyunk.

De ahogy komolyodik a kapcsolatunk, ráeszmélünk, hogy lehetünk mi akár milyen házi tündérek a konyhában, tehetünk bármennyire is boldoggá az egyszem fiát ennek a nőnek, soha nem leszünk neki (és hangsúlyozom nem a párunknak, férjünknek, élettársunknak, hanem neki) elég jók.

Úgy vélem a megfelelési kényszer pszichológiai, így fontos, hogy ezt minél előbb levetkőzzük, a férfi akit szeretünk minket választott, velünk akarja leélni hátralévő életét, így neki már meg is feleltünk és ez épp elég. Ő elfogad és imád minden hibánkkal, morgásunkkal együtt, szépnek lát reggel kócosan, smink nélkül is, akkor nyugodjunk meg, és örüljünk a mellettünk alvó férfinak, hiszen nem az édesanyjával alapítunk majd családot.

Fontos, hogy húzzunk egy választó vonalat. Sajnos a mai gazdasági válság következtében egyre több fiatal párt érint az a probléma, hogy még nem kezdhetnek új életet, nem állhatnak a saját lábukra. A családalapítás és az összeköltözés kitolódik a harmincas évek közepére, és így sokáig még a szülői házban kell éljünk, több esetben a fiú szüleinél. Itt kezdődnek a problémák. A közös háztartás ugyanis millió nézeteltérés, vita melegágya, hiszen a fiatal lány sok mindenről másképpen vélekedik, mint az anyósa. Ez nem meglepő, de fontos, hogy ebben az esetben mindkét fél kössön kompromisszumokat.

Szerintem ott a baj, amikor csak mi teszünk meg mindent, hogy alkalmazkodjunk, hogy ne legyen ok a kötekedésre, a veszekedésre. Bekerülve egy új családba, próbálunk az új család értékekeihez, szokásaihoz igazodni, párunk édesanyja viszont előfordul, hogy erre fittyet hányva nem értékeli erőfeszítéseinket. Ez esetben csak a rugalmas alkalmazkodási képesség, és a rengeteg türelem segíthet.

Természetesen szeretjük a férfit, ezért fontosnak tartjuk, hogy a jó viszony továbbra is fennmaradjon köztünk és anyukája között, de azért a tipikus anyós és menny kapcsolat között mindenképp kell húzni egy határozott és éles határvonalat. Kedvesünk édesanyja ugyanis hajlandó mindenbe beleszólni („én jobban tudom, én értek hozzá, én tudom, hogyan szereti a fiam, én már felneveltem három gyereket”). Amikor meg kettesben szeretnétek maradni, az édesanyja is mindig kettesben szeretne maradni, na persze, hogy ő is a fiával, mert épp fontos és halaszthatatlan megbeszélése van vele, vagy épp súlyos problémákat kellene megoldania párunknak. Ilyen esetekben kedvesünk „ugrik” az édesanyja „megmentésére”, mi pedig csak egy mosollyal nyugtázhatjuk az egészet.

Azonban, ha úgy érezzük, hogy a kapcsolat rovására megy az, hogy anyósunk ennyire része akar lenni életünknek, üljünk le vele és próbáljuk megbeszélni, hogy ez már a mi életünk, ne feledkezzen meg róla, ő is volt egyszer fiatal, és ő is volt egyszer barátnő, mennyasszony, és volt valakinek a menye is, neki is volt, van anyósa.

Egyet sose felejtsünk, bár magány ellen a legjobb orvosság a házasság, egy kapcsolat sem ér annyit, hogy feladjuk Önmagunkat!