Pálffy GézaEgy hónappal ezelőtt 37 kiváló magyar tudós kapott támogatást saját álmainak megvalósításához és a magyar tudományos élet eredményeinek bővítéséhez. A magyar tudósok itthon maradását ösztönző Lendület programban történettudományi kutató először kapott ilyen elismerést. Pálffy Géza a magyar uralkodó-koronázások és a Szent Korona 16–19. századi történetének homályos pontjait szeretné tisztázni.

 – A díj elismerés a szakmámnak, a magyar történettudománynak, de a rokon tudományoknak is. Ezzel a segítséggel olyan interdiszciplináris kutatócsoportot hozhatunk létre, amely a magyar uralkodó-koronázások és a Szent Korona 1526 és 1916 közötti történetét vizsgálja. Ilyen eddig még nem volt Magyarországon. Így számomra ennek vezetése nem csak megtiszteltetés, de kihívás is, amellyel a magyar tudományosságnak e nagy adósságát kívánjuk törleszteni, és amely iránt ma a nagyközönség soraiban is óriási az érdeklődés. Ezt a hiányt szeretnénk pótolni az elkövetkező öt esztendőben.

– Kikre számít ebben a csoportban, fiatal tehetséges történészeket hívott maga mellé, vagy olyan „nagy öregeket”, mint például Bertényi Iván professzor?

– A korona középkori históriáját kutató kiváló történész, Bertényi Iván nincs benne (hiszen mi elsősorban a 16–19. századot vizsgáljuk), de az ő fia – milyen kicsi a világ – ifjabb Bertényi Iván, aki a 19-20. század elismert kutatója, tagja a kutatócsoportnak. A projektre tizennégy tudóssal együtt pályáztam. Van köztünk éltesebb korú, kiváló, nagyon tapasztalt kutató, vannak fiatalok, éppen doktori értekezésüket írók és van olyan nyugdíjas is, aki a koronázási érmek kutatásával foglalkozik igen elhivatott numizmataként. Ez utóbbi kifejezés is, amely a pénztörténészeket illeti, jelzi, hogy nagyon sokrétű kutatócsoportról van szó. A történészek mellett jelentős szerepet kapnak a művészettörténészek, de egy filológus történész kollégám (Tóth Gergely) is, aki az első bővebb magyar koronatörténetet, a neves koronaőr, Révay Péter javított és utoljára 1659-ben megjelent munkáját fordítja le latinból. E fontos alapmű magyarul még sohasem jelent meg, ezért készítjük el fordítását és kritikai kiadását. Mellettük felkértem olyan kiváló, szlovákiai kutatókat, akik magyarul is nagyon jól beszélnek, például Zuzana Ludikovát, hiszen a vizsgált korszak legtöbb koronázása Pozsonyban zajlott. A Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria munkatársai mellett a Magyar Tudományos Akadémia új Bölcsészettudományi Kutatóközpontjából elsősorban az Irodalomtudományi, Művészettörténeti, Néprajztudományi és Történettudományi Intézetek munkatársai vesznek még aktívan részt a kutatómunkában.

– A téma különösen érdekes, hiszen a Szent Korona történetét legendásan titkok övezik. Diploma előtt álló történész-hallgatóként tisztában vagyok vele, hogy a forráshiány mennyire megnehezíti az önök munkáját, vagyis egyfajta bizonyítékként meghatározza, mit lehet tudni róla és mit nem. Új források után is kutatnak, vagy csak az ismert forrásokat próbálják újból értelmezni, összerakni?

– Szinte kizárólag újak után kutatunk. Munkánk ugyanis egy olyan alapkutatás, amellyel lendületet szeretnénk adni a továbbiaknak is. Amíg a korona és a koronázások középkori történetéről – az eddigi kutatásoknak hála – nagyon kevés új forrás előkerülése várható a következő időszakban is, a korona és a koronázások 16–19. század közötti történetével kapcsolatban rengeteg újra számítunk. Hiszen még azt sem tudjuk, mikor hol volt a korona, mit jelentett a korona a magyar politikai elitnek és a társadalom különböző tagjainak, miként látták és értékelték külföldről a koronát és a Magyar Királyság legfontosabb reprezentációs eseményét, a koronázást. Előmunkálataink során is kutattuk már e kérdéseket.

Hadd dicsekedjek el például két újdonsággal! Az elmúlt években olyan nemzeti kincsek kerültek elő – már évek óta formálódó – kutatócsoportom munkájának köszönhetően, amelyeket hamarosan kiállításokon is lehet majd látni. Sőt, idén májustól az ausztriai Fraknó (ma Forchtenstein) várában, az Esterházyak híres fegyvergyűjteményében már kiállították az egyiket. Előkerült ugyanis a magyar történelem eddig ismert legkorábbi, mai magyar államcímeres, eredeti koronázási országzászlaja 1618-ból, amelyet a későbbi híres nádor, Esterházy Miklós vitt II. Ferdinánd király pozsonyi szertartásán. Ezt néhány éve sikerült felfedezni és azonosítani, amelyen ugyanaz a magyar címer látható, mint ma minden magyar személyigazolványán! Emellett a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársaival együtt, egy ausztriai aukción nemrég fedeztük fel a magyar királyi udvarmester pálcáját, mondhatnám koronázási „marsallbotját”, amely a legelső budai magyar koronázás, I. Ferenc 1792. évi ceremóniájának egyik gyönyörű kelléke volt. A királyi udvarmester ezzel a botjával koordinálta és vezényelte az egész szertartást. Képzelje el, kereken kétszázhúsz évvel ezelőtt használták ezt a tárgyat, amelyen szintén a Szent Korona egyik eddig ismeretlen ábrázolása és a mai Alkotmányban is látható államcímer látható! Mivel a Magyar Állam támogatásával sikerült a bécsi aukción e nemzeti kincset megvenni, hamarosan a Nemzeti Múzeumban bárki megnézheti majd. Tehát a projekt során nem csak új források feltárása és ezekből komoly kutatási eredmények megszületése, hanem a magyar állami és nemzeti szimbólumok területén fontos nemzeti kincsek előkerülése is várható. Remélem, megérhetjük még, hogy mind a legkorábbi magyar koronázási országzászló, mind a koronázási udvarmesteri pálca képe – melyek iránt a nagyközönség joggal mutathat jelentős érdeklődést – egyszer bekerülhetnek a középiskolás tankönyvekbe is. Sőt, az előbbinek méltán ott lenne a helye történelmi zászlóink sorában.

 – Talán az is nagyon érdekelné a nagyközönséget, ha minderről dokumentumfilmet is lehetne látni. A Szent Korona politikai érzelmektől, de nem a magyarság szellemi ideológiájától mentes, hiteles, bizonyítékokkal alátámasztott története iránt biztos nagy lenne a kereslet. Terveznek ilyesmit?

– Dokumentumfilmet mi magunk természetesen nem, hiszen mi tudományos kutatók vagyunk, ám őszintén remélem, a média felfigyel ezekre a kutatásokra, és akkor munkánk eredményeiről örömmel számolunk majd be rendszeresen. Amit tervezünk és ez egyáltalán nem titkos, hiszen a pályázati programunkban is szerepelt, hogy 1916-nak, azaz az utolsó magyar királykoronázásnak a százéves évfordulóján, 2016 végén a Magyar Nemzeti Múzeumba tervezett nagy koronázás-kiállításnak is szeretnénk kutatómunkánkkal komoly segítséget nyújtani. Addig feltárjuk a magyar uralkodó-koronázások négyszáz éves történetét, Szapolyai János király székesfehérvári ceremóniájától a 16–18. századi pozsonyi és soproni koronázásokon át az utolsó, azaz budai-budapesti szertartásokig (1867, 1916). Érdekes és különös, hogy ennek a magyar szempontból oly fontos tudományos kérdéskörnek a feldolgozását eddig elsősorban szlovák kutatók végezték. Ha ma valaki bárhol a világon a 16–19. századi magyar uralkodók koronázásáról ír, elsősorban nem magyar szerzők művét idézi, hanem – mivel a koronázások többsége ez időben Pozsonyban volt – egy szlovák kolléga, Štefan Holčík magyarul is megjelent, pozsonyi koronázásokról szóló könyvét. Mindezek ismeretében tehát nem csak a magyar tudományosság adósságának tartjuk a téma feldolgozását, hanem részben még szégyenének is, mert képzeljük el azt, hogy a német császár- és királykoronázásokról francia lenne az alapmű…

Ezeket a hiányokat szeretnénk tehát munkánkkal pótolni és a nagyközönségnek is prezentálni, hogy a magyar állampolgárok minél többet tudjanak meg a magyar koronáról, annak kalandos történetéről. Hiszen mindenki csak Kossuth Lajosék koronaelrejtését ismeri vagy a 15. század közepi nevezetes koronamenekítést, miközben a 16., a 17. és a 18. század folyamán is gyakran ide-oda szállították nemzeti ereklyénket: Erdélytől kezdve Győrön, Pozsonyon, Ecseden, Sopronon és Bécsen át, egészen Linzig, Passauig és Prágáig is eljutva. Ehhez a munkához pedig szükség van a szlovák és más nemzetiségű kollégákra is, csak velük együtt, velük összefogva dolgozhatunk. Kutatásunk során tehát elkészül majd a Szent Korona itineráriuma, azaz mindenkori tartózkodási helyének jegyzéke, és összeállítjuk a magyar koronázások Ki kicsoda-adatbázisát, ám összegyűjtjük képi ábrázolásait és a koronázásokon használt érmek katalógusát is. Mindezek mellett kiemelt figyelmet fordítunk arra, hogy az egyes korszakokban kinek mit jelent a Szent Korona, milyen eszmeiség fűződött hozzá, és milyen szerepet játszott a magyar állami, később pedig nemzeti reprezentációban és szimbolikus politikában. Ezért ilyen sokrétű tehát a most alakuló kutatócsoport, mert sok-sok aspektusból, nagyon tág értelemben próbáljuk vizsgálni a magyar történelem legfontosabb ceremoniális eseményét, a király- és királyné-koronázásokat, valamint a magyar nemzet történetének legfontosabb ereklyéjét, magát a Szent Koronát.

– Akkor, gondolom, arra is választ kaphatunk végre, amiről tényleg csak legendák keringenek, hogy miért ferdült el a koronán a kereszt, mert az biztos, hogy egyenes volt, és az is látszik, ha valaki közelről megnézi a koronát, hogy egy picit behorpadt a teteje, tehát valamilyen ütés érhette. Ez tény.

– Igen, ez így van, de ezt nagyjából legalábbis sejtjük, hiszen ennek egyik lehetséges alkalmát a kutatócsoport az előkutatások során már feltárta. A nevezetes sérülés, a keresztelferdülés az egymástól függetlenül fennmaradt képi ábrázolások szerint egyértelműen a 17–18. században következhetett be, amikor viszont a koronát többször kellett menekíteni és szállítani, sőt a korona ládáját egy alkalommal még fel is kellett törni. Így az egyik valószínűnek tartható eset, amikor a kereszt elferdülhetett vagy legalábbis a korona és ládája megsérülhetett, 1638 februárjában következett be. Ekkor III. Ferdinánd király feleségének, Mária királynénak a pozsonyi koronázásán ugyanis gyorsan és drasztikusan fel kellett törni a koronaládát, hiszen rossz kulcsot hoztak felnyitására a bécsi kincstárból, a szertartás viszont már szinte megkezdődött. Néhány éve nekem sikerült egy – erről az eseményről részletesebben beszámoló – forrást fölfedezni, amelyben egy magyar országgyűlési követ jegyezte le e nagyon kellemetlen eseményt. Az viszont biztos, hogy az 1620-as évekig minden ábrázolás egyenesnek mutatja a keresztet, a 18. századtól pedig ferdének, tehát körülbelül 150 évre behatárolható a kereszt elferdülése és a korona esetleges más jelentősebb sérülései. De azt is mindenképpen szeretném hangsúlyozni, hogy szinte biztosak lehetünk abban, hogy a Szent Korona több alkalommal is megsérült, hiszen ha valaki akár a Parlamentben, akár egy fotón megnézi, láthatja, hogy nemzeti ereklyénk esetében mennyire sérülékeny és különleges tárgyról is van szó. Mi lennénk tehát a legboldogabbak, ha kutatómunkánk során hasonló eseményekre még fény derülne, hiszen az 1638. évi incidens – éppen a korona kiemelkedő tisztelete miatt – egészen a 21. század elejéig nem került nyilvánosságra. Egy kutató számára pedig alig lehet nagyobb boldogság, ha a magyar államiság legfőbb jelképéről ilyen új forrásokkal lepheti meg a nagyközönséget és gazdagíthatja eddigi ismereteinket.

Kovács Noémi