– Plácido Domingo magángyűjteményében van egy Hanyu Zsolt festmény. Ez mit ábrázol és hogy került a nagy művész birtokába?

– Egy budapesti kiállításomhoz kapcsolódik a történet. Abban a szállodában volt a tárlat, ahol Plácido Domingo megszállt, és nagyon megtetszettek neki a festményeim. Később felvették velem a kapcsolatot, e-mailben egyeztettünk, én pedig mindenképpen személyesen szerettem volna átadni neki a képet. Nagy tisztelője vagyok a munkásságának, és a zene is mindig fontos szerepet játszott az életemben, ezért különösen sokat jelentett számomra ez a találkozás. Amikor legközelebb Budapesten koncertezett, akkor adhattam át neki a festményt. Számomra ez nemcsak öröm volt, hanem egyfajta megerősítés is: azt éreztem, hogy a munkáim nemzetközi szinten is értéket képviselnek.

– Mikor döntötte el a nyírtassi kisfiú, hogy az ország egyik legnagyobb festőművésze lesz?

– Gyerekkoromban már éreztem, hogy a művészet közel áll hozzám. Először a zene volt az, ami a leginkább elérhető volt számomra, és a mai napig fontos része az életemnek. A festészet iránti vágy is ott volt bennem, de sokáig nem volt lehetőségem komolyabban foglalkozni vele. Nagyon szegény körülmények között nőttem fel a Szabolcs megyei Nyírtasson, így gyerekként még az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy valódi festőeszközökkel dolgozhassak. Ecsetekre, olajfestékre vagy vászonra nem volt lehetőségünk, ezért arról sem álmodtam, hogy egyszer vászonra festhetek. Azt azonban mindig éreztem, hogy ez az álom egyszer utat fog találni.

– A gazdag színek, a formák és vonalak tökéletes egységet alkotnak a festményeiden, legalábbis egy olyan laikus számára, mint én vagyok. Amikor ránézek, elámulok, milyen pompásak, olyan felemelők. Ilyen színesben látod a világot?

– Egyébként igen, de számomra nem elsősorban a színek a fontosak. A festészetben inkább az érzelmeket próbálom megjeleníteni, és a színek segítségével teremtem meg azt a harmóniát, amely a kompozícióból megszületik. Ezeket az érzéseket próbálom a képeimen összerakni és egyensúlyba hozni. Lehet, hogy ezért hatnak sokak számára felemelőnek a festményeim. Egyébként a festészet számomra nem munka, hanem életforma.

– Ha jól tudom, nagy példaképed Turcsányi Antal. Ő hatott rád a legjobban?

– Több mestertől is tanulhattam az évek során. Volt egy rövidebb időszak az életemben, amikor Barcelonában, a Művészeti Akadémián tanultam, ahol Vlagyimir Volegov orosz festőművész mellett dolgozhattam. Bár teljesen más stílusban fest, nem is annyira a stílusa hatott rám, hanem az a szemlélet, amit a művészetről képvisel. Magyarországon Turcsányi Antaltól tanultam a legtöbbet. Nemcsak festőként volt fontos számomra, hanem emberként is, ami szerintem nagyon sokat számít egy mester–tanítvány kapcsolatban. Természetesen Pablo Picasso munkássága is nagy inspirációt jelent számomra.

– Ha már Picasso szóba került, vannak festőművészek, akiknek vannak a korszakai, például neki is volt egy kék korszaka. Neked is vannak ilyenek?

– Igen, természetesen nálam is vannak, de ezek inkább érzelmi korszakok. Gyakran festek zenei témájú képeket, máskor monumentálisabb kubista kompozíciók születnek, és vannak líraibb, érzelmesebb munkáim is. A festészetemben mindig az érzelmek és a belső hangulatok határozzák meg, milyen irányba indul el egy-egy kép. Arra törekszem, hogy ez a kubista látásmód minden esetben őszinte maradjon.

– Most min dolgozol és milyen kiállításokra készülsz?

– Jelenleg több festményen is dolgozom, és több bemutatkozási lehetőség is körvonalazódik. Március 25-ére például meghívást kaptam egy bokszgálára, amelyet Papp László születésének századik évfordulója alkalmából rendez a Magyar Ökölvívók Szövetsége. Az eseménynek a Koltai Jenő Sportközpont ad otthont, ahol egy emlékkiállítást is rendeznek Papp László relikviáiból – az érmeiből, kesztyűiből és díjaiból. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt az én egyik festményem is látható lesz: egy 150×100 centiméteres, kubista stílusú Papp László-portré. Számomra külön öröm, hogy a nézők ezen az eseményen is láthatják ezt az alkotást. Emellett egy új festménysorozaton dolgozom egy budapesti galéria őszi kiállítására. A kompozíciók vázlatai már elkészültek, hamarosan az első festményt is elkezdem. Nagyméretű képek születnek majd, mindegyik legalább 150×150 centiméteres lesz. A sorozat zenei inspirációból indul ki. Ez az a festői irány és színvilág, amely a munkáimat is ismertté tette.

– Mi az, amit először megnézel egy másik festő munkáján, mondjuk egy kiállításon?

– Először mindig az összhatást és a kompozíciót nézem meg. Utána figyelem a színeket, a témát, a formák ritmusát. Számomra nagyon fontos az egyéni látásmód – a festészetet sokszor a zenéhez hasonlítom. Azt szeretem, ha egy művésznek saját, felismerhető stílusa van, amikor egy festményre ránézünk, és aláírás nélkül is tudjuk, ki alkotta. Én is erre törekedtem a munkáim során, hogy a festményeim felismerhetőek legyenek.

– Egyébként szoktál mások kiállításaira járni vagy erre nem nagyon van időd a munka mellett? Egyáltalán fontos az, hogy egy festőművész ismerje a kortársai festményeit?

– Szerintem fontos, hogy egy művész figyelje, mi történik körülötte a világban és a kortárs művészetben. Amikor csak tudok, elmegyek kiállításokra, sokszor meghívnak különböző eseményekre is. Én ezt nem versenynek tekintem, inkább inspirációnak. Jó látni, ki milyen irányban alkot, és hol tart éppen a kortárs művészet. Ez segít abban is, hogy az ember a saját munkáját el tudja helyezni ebben a közegben.

– Hogyan lehet elérni, hogy az embernek adják a rangos Michelangelo-díjat, a nemzetközi művészeti díjat, amit a festőművészek kaphatnak meg a munkásságuk alapján?

– A Michelangelo-díj egy komoly nemzetközi szakmai elismerés. Amikor megkaptam, először el sem akartam hinni. A folyamat egyébként hasonló egy nagy nemzetközi díjhoz: először jelölik az embert, majd később érkezik az értesítés az eredményről. Számomra ez hatalmas megtiszteltetés volt, de úgy gondolom, a díjakat nem szabad célként kergetni. A legfontosabb az, hogy az ember a munkájára, a minőségre és a fejlődésre koncentráljon. Végső soron nem a díjak minősítenek egy művészt, hanem az alkotásai.

– Ha beszélhetnél a pályakezdő Hanyu Zsolttal, mit mondanál most neki?

– Azt mondanám neki, ne aggódjon, inkább élvezze az alkotás folyamatát. Nem az a fontos, hogy az ember bizonyítson a világnak vagy megfeleljen mások elvárásainak. Sokáig nem mertem megmutatni a munkáimat, mert féltem, hogy nem elég jók. Pedig bátorság kell ahhoz, hogy egy művész a képeivel kiálljon a közönség elé. Minden festmény egy darab az alkotóból, egyfajta tükör a világ felé.