Mandel Róbert

Pssszt… lassítsunk egy kicsit! Kedves lovag restaurátor emberke tekeri a lantját. Német, francia barokk kastélyok, Mexico City, Oxford Street, New-York, a Jethro Thull zenekar stúdiója, Vatikán, NBC, BBC, MÜPA, Festetics Kastély – Mandel Róbert saját maga épített 30 éves hangszerének színterei. Sáros lábak taposására a hangyabolyok nyugodtabb mezőket keresnek. Türelem… Néma Levente-tente. Friss zeneművészet ébred világvégén, egy új világ hajnalán.

 – 2011-ben volt a zenekar 30 éves, melyek voltak a legemlékezetesebb koncertjeik?

– Nehéz kiválasztani a legemlékezetesebb fellépéseinket, hiszen összesen 2790 koncertet adtunk 2011 év végéig. A legszívesebben a német és francia barokk kastélyokban adott hangversenyeinkre emlékszem vissza, ahol nem egyszer az eredeti állapotban lévő báltermekben és szalonokban játszhattunk. A Párizs melletti Thoiry kastélyt például annyira eredeti állapotában őrizte meg a tulajdonos, hogy a korabeli selyemtapétákra fröccsent vörösborfoltok, a székek kárpitján lévő gyanús kopások, sőt a durva csizmák nyomai a bejárat kövezetén is jól kivehetőek. A szalonban egy olyan csembaló áll, amelyet 1789 óta nem hangoltak be (ez természetesen csak dísz ma már), így egy olyan “néma tanú” társaságában muzsikálhattunk, amely sok mindent „látott és hallott….”.

– Mit ad pluszban hangulatilag a barokk, reneszánsz, vagy a 19. század zenei világa a kortárssal szemben? A reneszánszból esetleg mit kellene átvennie a mai kornak?

– Számomra az időtényező a legfontosabb. A 18. században rengeteg idő volt a zenélésre és a zenehallgatásra, hisz nem volt rádió vagy internet. A muzsikusoknak is több ideje volt gyakorolni, hisz egy udvari hegedűs, violás vagy trombitás reggeltől estig csak gyakorolt, evett, pihent majd koncertezett. A mai világ egyrészt túl sietős. Ha egy zeneszám több mint 3-4 perc, a hallgató türelmetlen, de a komolyzenét is csak egy rövid koncert erejéig tudja tolerálni. Másrészt a zenészek felé olyan maximális elvárások alakultak ki, hogy élet-halál kérdése lett a hibátlan és perfekt előadás úgy a komoly-, mint a könnyűzenében. Ez azonban elvette a zenélés örömét, ezzel az egész zeneművészet lényegét is.

– Zenekarokat is producerel?

– Nem vállalok zenekarokat. Annak idején rengeteg gondom volt abból, hogy a vállamra vettem mások linkségét, amatőrségét. 1988-ban kineveztek az akkori Interkoncert nevű nemzetközi „mega-koncertiroda” Musica-Antiqua osztályának vezetőjévé, ahol az lett volna a feladatom, hogy a hazai reneszánsz és barokk zenét játszó művészeket ajánljuk ki nyugatra. Ha hiszi, ha nem a magyar együttesek túlnyomó részének egy normális fotója sem volt, nemhogy lemezük vagy használható prospektusuk. Akkoriban nem volt elég egy szedett-vedett weblap vagy egy vacak szórólapocska, hanem szükség volt elegáns kiadványokra, hanglemezekre, műtermi fotókra… egyszóval áldozni kellett volna a sikerre. Ehelyett az így természetesen eladhatatlan hazai produkciók csak arra voltak képesek, hogy panaszkodjanak a sajtóban és az akkori kommunista médiában, hogy nincsenek megfelelő managerek… Ezek a művészkék máig nyomorognak, ha még élnek.

– Hangszer építész, a saját tekerőlantját is saját maga készítette. Hogy készül egy tekerőlant, mennyi ideig tartott elkészíteni? Más hangszereket is készített már?

– Eredeti tanult szakmám a hangszerkészítés és a restaurálás. A magyar hangszerkészítő iskolában végeztem érettségi után, majd egy véletlen úgy hozta, hogy az akkori NSZK-ban (Nyugatnémetországban) folytathattam a tanulmányokat igen magas szinten. A Germanisches Nationalmuseum (Német Nemzeti Múzeum) nürnbergi restaurátorközpontjában lettem hallgató, majd onnan hazatérve a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének (MTA-ZTI) lettem a restaurátora néhány évig. A magyar viszonyok azonban újra meggátoltak a továbblépésben, hiszen a beígért pénzt, amivel a restaurátorműhelyt létrehozták volna, más célokra (ha jól tudom egy büfére és otromba bútorokra) költötték az elvtársak, így a saját lakásomban kialakított műhelyben dolgoztam egy darabig, majd megelégeltem a havi 952,-Ft fizetést, a folyamatos piszkálódást, és teljes egészében a zenei pályámra koncentráltam. Az Országos Filharmónia régizenei szólistájaként, majd hamarosan a már említett Interkoncert külföldre igen jól eladható zenészeként hamar megtaláltam a helyemet, így beindult a zenei karrier… Azonban a hangszerkészítést sem hagytam abba, de csak magamnak és az együttesemnek – az 1981-ben alakult Mandel Quartetnek – építettem korhű vonós, pengetős és ütőhangszereket. Több, mint 25 fantasztikus instrumentumot sikerült úgy megépítenem, hogy máig használjuk őket, sőt van köztük olyan példány is, amelyet alig-alig kell hangolni, annyira jó konstrukciót találtam ki anno…

– Könyvei is jelentek meg népi hangszerekről. Melyik a kedvenc hangszere és miért?

– A „Magyar Népi Hangszerek” című könyvem elnyerte a Szép Magyar Könyv nagydíjat 2008-ban, ami a legnagyobb „könyves” elismerés Magyarországon. Azóta megjelent a „Klasszikus és Romantikus Hangszercsodák” című hasonlóan nagy terjedelmű és nagy formátumú könyv is, mindkettő angol nyelven is. Ma a legjelentősebb európai és amerikai hangszermúzeumokban kaphatóak ezek a könyvek, bár sokszor jelzik, hogy nagyon fogy, küldjünk még. Ez természetesen csak presztízs, hisz egy múzeum évente néhány darabot ad el, de az azért nagyon jó érzés, hogy a Museum-shop-ba betérve sok helyen látszik a könyvem borítója Brüsszeltől New Yorkig… Persze a kedvenc hangszerem továbbra is a tekerőlant, annak is minden formája.

– A Festetics Palotában tavaly decemberben jubilált a zenekar. Elmesélne egy pár ott elhangzott anekdotát azoknak, akik nem tudtak részt venni a koncerten?

– Anekdoták ezrével léteznek, ezek felidézésére egy ilyen rövid interjú sajnos nem alkalmas. Sokszor vagyok úgy, hogy elfelejtek fantasztikus történeteket, majd ha a város vagy az ország szóba kerül, hirtelen eszembe jut, és elmesélem. Mi négyen huszonévesen kezdtünk el turnézni, így akkor még család nélkül sok huncutság is megesett velünk, de ugyanakkor olyan elképesztő találkozásaink is voltak, amelyek örök élményként kerültek be a mi történelemkönyvünkbe. Játszottunk a Pápának Vatikánban, de kezet foghattam Frank Zappával is. Fantasztikus hanglemezt vettünk fel Sebestyén Mártival ifjúkorom kedvenc bandája, a Jethro Tull együttes stúdiójában és Linzben egy öltözőbe kerültünk Paco de Lucia-val. Személyesen fogadhattam Ravi Shankar szitárművészt a saját fesztiválomon és szerepeltem Amerika (de talán akkor a világ) legnézettebb televíziós talk-showjában az „NBC Today-Show”-ban. Milliók nézték a BBC „Blue Peter” gyerekműsorát, melynek egyik epizódjában bemutattam a terkerőlantot. A „Beyond 2000” című portréműsort több száz millióan nézték az akkori nemzetközi TV hálózatokon a Discovery és a National Geographic adók elődjein. Előfordult, amelyet társaim hitelesen igazolhatnak, hogy a londoni Oxford Street-en vagy a New York-i Fifth Avenue-n odajöttek hozzám autogramot kérni idegenek, sőt Mexico Cityben a koncertünk után tucatnyian álltak sorba, hogy az ott vásárolt Hungaroton lemezemet dedikáljam nekik. Sok-sok élmény és story… igaz akkor még nyugalom volt itthon is.

– Mik a tervek a zenekar 31. évében? Hányszor teker egy koncert alatt és hányszor szeretne tekerni az idén?

– Megszámoltam üres óráimban, hogy életemben hányszor tekertem körbe a lantom kerekét, és elképesztő eredményre jutottam. Úgy kalkuláltam, hogy egy másodperc alatt egyszer forgatom körbe a tekerőlant karját, így figyelembe véve fellépéseink idejét és számát 10 millió fölötti szám jött ki… azért ez megható. Ami a terveket illeti, nem tudok mit mondani sajnos. Ez a mai Magyarország egy olyan hangyaboly, amelybe sáros lábbal beletapostak többen is. Innen is onnan is… mi hangyák, még ha a jobbak közül valók vagyunk is, elkedvetlenedtünk, és nyugodtabb vadászmezőket keresünk.

– Szoktak táncolni a koncertjeiken, esetleg reneszánsz, vagy barokk kori ruhákban megjelenni?

– Általában nem táncolnak, de történtek számunkra is megdöbbentő esetek. A bajorországi Leitheim csodálatos kastélyában az egyik koncertre 20-30 apáca is eljött, akik a második szám után nem bírták ülve tovább, és táncra perdültek… Nem volt velük a főapáca, így tehették. Persze volt olyan rendezvényünk a budai vármúzeum pincéjében, ahol az angol és a francia nagykövet perdült önfeledt táncra, sőt gyerekeknek játszottunk kifejezetten táncmuzsikát is.

– Szereti a mandulát?

– A nevem valóban mandulát is jelent németül, de ha már a historikus kultúránál tartunk, osztrák és bajor nyelvterületen a középkorban a „Mandel” egy kedves „emberkét” is jelentett, a szó legjobb értelmében. Talán ha nagyon kedvesek akartak lenni egy férfival, akkor mondták: Mandel… Amúgy szeretem a mandulát, mint ahogy szinte majdnem mindent szeretek. Ez a vesztem is, így állandóan vissza kell magam fogni, már ami az étkezést illeti. Ez az élet…

– A Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjével díjazták. Maga szerint mitől lovagias egy férfi? Szükség van lovagokra manapság?

– Szükség van lovagokra, de persze ez ma már mást jelent, mint egykor. Régen a férfiaknak talán több élete is volt, egy kicsit irigylem is őket ezért. Ugyanakkor a lovagiasság sajnos ma már nem példa, hisz manapság sajnos azok között is van hazug és becstelen, akiknek vezetőként vagy államférfiként éppen példát kellene mutatni. Tudjuk, hogy mennyire elsilányult a becsület és a tisztesség. Ha van kivétel, azt becsüljük meg. Én igyekszem úgy viselkedni, hogy senkinek ne kelljen miattam szégyenkeznie, de még így is sokszor keveredek méltatlan helyzetekbe és méltatlan vitákba. Számomra nem az a lényeg, hogy mindenáron győztesként keveredjek ki a konfliktusokból, hanem az, hogy az ellentétek értelmes módon csillapodjanak. Ezért se verekedtem soha, pedig a legtöbbször fizikai fölényben is voltam néhány hetvenkedővel szemben, de tudom, hogy az erőszak csak további erőszakot szül.

– Melyik barokk-, vagy reneszánsz irodalmi művet zenésítené meg?

– Nem gondolkodtam soha ezen, bár az 1980-as években írtam zenét például Heltai Jenő: „Néma Levente” című vígjátékának televíziós változatához, és megszámlálhatatlan filmzenéhez adtam „hangötleteket” Márta István zeneszerző barátomnak. Most legszívesebben teljes csöndben maradnék, amíg a zajongók el nem hallgatnak…

– Mint mondta, nem él város közelben, akkor távol áll öntől a panelok világa? Mesélne egy kicsit a mindennapjairól, lakókörnyezetéről?

– Visszavonultan élek, sokszor 3-4 hét is eltelik, míg újra Budapestre megyek. Nincs mit nézni, nincs mit hallgatni. Persze, a saját koncertjeimen rendszeresen ott vagyok. Sajnos a krónikus állami pénzhiány miatt a kiállítások színvonala tragikus, a romkocsmák és az alternatív kultúrhelyek választéka nekem már nem mond újat, hisz átéltem 2 hasonlóan forradalmi generációt is… Ami meg a nagy „kultúr-erőművet”, a MÜPÁ-t illeti, én Európa egyik legjobb helyének tartom, és ott valóban szenzációs dolgok mentek. Tavalyig állandó koncertsorozatom volt a Művészetek Palotájában teltházakkal, de – ki tudja miért – hirtelen abbamaradt. Van, aki tudja a választ… csak fél elmondani.

Mandel Quartet

– Általában feketében lépnek fel. Ennek van valamilyen apropója, vagy véletlen alakult így?

– A fekete általában a fellépő ruhák színe, ráadásul a mi hangszereink többnyire szép sárgák, barnák, ami jól kijön a fekete drapérián. Nem utolsósorban előnyös is lehet, hisz azért a színpadon nem árt jól mutatni…

– Mit gondol a 2012-re megjósolt világvégéről?

–  Jó lenne. Persze akkor lenne jó, ha tudnám, hogy utána egy új világ kezdődik, és azok, akik belepiszkítottak a régibe, mind rács mögött ébrednek…