Szántó Ágnes egy megnyitón

Magas helypénz, csekély kereslet és az előre fizetős kártyarendszer bevezetésének terve. Többek között ezekkel a nehézségekkel kell szembenéznie a Magyarországon élő és alkotó mintegy másfél száz kézművesnek, akik nemrég szövetségbe tömörültek, hogy jobban érvényesíthessék közös érdekeiket.

Az augusztus végi Savaria Történelmi Karneválról egységesen visszaléptek, mert ott is be akarták vezetni a kártyás rendszert. A Savaria Történelmi Karnevál Közhasznú Közalapítvány elnökének a hét elején közzétett közleménye szerint a rendszer alkalmazásának feltételei időközben oly módon változtak meg, hogy minden látogatónak ötszáz forintba kerülne a kártya kiváltása, ezért a kuratórium úgy döntött, hogy a karneválkártya bevezetését elhalasztja. A szakma szépségeiről és a kibontakozás útjában álló akadályokról Szántó Ágnessel, a Magyar Kézműves Szövetség elnökével beszélgettünk.

– Hány kézművest tömörít a szövetség?

– Mintegy száznegyvenet, de családtagjaikkal és alkalmazottaikkal együtt körülbelül ezer ember megélhetését biztosítják. Tagjaink mindegyike főállásban végzi mesterségét, ez a munkánk, a hobbink, az életünk. Vannak köztünk keramikusok, fafaragók, bőrösök, ötvösök, szárazvirágkötők, rongyművesek, kovácsok, mézeskalácsosok és sok más szakma képviselői.

– Milyen az életmódja egy mai kézművesnek?

– Szabad életünk van, de a nap 24 órájában dolgozunk. Tévénézés közben, buszon, vonaton. Egyszerűen nem tudunk leállni, már-már kényszeresek vagyunk. Ha mást nem, rajzolunk. Valószínűleg már gyerekkorunkban hiperaktívak voltunk, egyeseknél pedig már a szülők-nagyszülők is a szakmában voltak.

– Milyen korúak a szövetség tagjai?

– A túlnyomó többség a negyvenes korosztályhoz tartozik. Az a generáció ez, amely húsz éve bekapcsolódott a népijáték- és kismesterség-szakoktató képzésbe, érdeklődött a Hagyományok Házában és a vidéki nagyvárosokban újjáéledő néptánc kultúra iránt, kijárt Erdélybe tanulni. A nagy öregek gyakorlatilag eltűntek. Otthon maradtak, lebetegedtek, és már egyáltalán nem vagy csak a házuk táján foglalkoznak kézművességgel.

– És mi a helyzet az utánpótlással?

 – Egyrészt itt vannak saját gyerekeink. Ők már ebben nőnek fel, kis koruktól kezdve segítenek a munkában, és úgy tűnik, hogy, adott esetben egyetemi kitérő után, vissza is térnek majd a műhelybe. De kívülről is érkeznek érdeklődők, ők inasként tanulhatják meg a szakma csínját-bínját néhány év alatt. Ma egy négy- vagy nyolchetes tanfolyam után sokszor már azt mondják valakire, hogy mester, de mi úgy látjuk, hogy ennyi idő alatt nem lehet elsajátítani egy mesterséget. A szövetség igyekszik majd feléleszteni a hosszabb, tapasztalt oktatókkal vezetett tanfolyamokat.

– A technikai fogások mellett mi tesz egy jó kézművest?

– Például az, hogy tud köszönni. Ha valaki megáll a standom előtt, tiszteletből köszöntöm, nem azzal a szándékkal, hogy feltétlen eladjak neki valamit, hanem csak azért, mert ő is megtisztelt azzal, hogy megállt az árum előtt. Ma a boltokban mindenre figyelnek, jó az illat, minden fényes, a zene is szól, csak épp nem köszönnek.

– Hogyan lehet elkülöníteni a kézművességet a népi és iparművészettől?

– Amit ma népművészetként ismerünk, az lényegében akkor kezdődött, amikor a 19. században egy csoport kitűzte, hogy megőrzi az elmúlt egy-kétszáz év népi tárgyait, ezért elkezdte lemásolni őket. A népművészetben tehát a lényeg az értékmegőrzés, nem a tárgyak továbbgondolása. Az iparművészet ezzel szemben elmegy a dizájn irányába, a tervezett tárgyakat nem feltétlenül lehet használni a mindennapokban. A kézművesek a jelenkor emberének készítenek használati tárgyakat természetes vagy újrafelhasznált alapanyagokból, kézi, de nem feltétlenül hagyományos technikával. Évről-évre újítjuk, alakítjuk az árunkat egy belső hajtóerőnek engedve. A színek, minták állandó változását a vevők is értékelik.

– Milyen a kézművesek gazdasági helyzete? Nehéz talpon maradni?

– A válság miatt az embereknél alig van költőpénz, mi tehát egyáltalán nem tapasztaljuk, hogy megkezdődött volna a kilábalás. A vásárokon elképesztő helypénzeket kérnek, ráadásul sokszor nekünk is meg kell venni a belépőjegyet a fesztiválokra, ahol árulunk. A legújabb bőrt pedig az előre fizetős kártyarendszer bevezetésével próbálják lehúzni rólunk, de ellenállunk, részben ezért is alapítottunk meg a szövetséget.

– Mi ennek a lényege?

– Az, hogy a vásárokon megszűnik a készpénzforgalom. Az embereknek kijelölt standoknál kártyákat kell kiváltaniuk pénz ellenében, és később ezekkel vásárolhatnak. Az árusok pedig a nap végén, sokszor éjszakába nyúlóan sorban állhatnak a pénzükért, amit ráadásul néha nem is fizetnek ki azonnal, csak hetekkel később. Fogalmam sincs, hová tűnhet a pénz, hiszen aznap fizették be. Ráadásul 22 százalékos adó sújtja ezt a bevételt, a vevőktől pedig további 5 százalékot vonnak le. Mindezt egy olyan alapítvány erőltetné rá a szakmára, amelynek nincs ehhez jogköre.

– Hogyan tiltakoznak?

– Egyebek között több ezer aláírást gyűjtöttünk össze, ezenkívül az adóhatósághoz, a pénzügyi felügyelethez és az ombudsmanhoz is fordultunk.

– Külföldön jobbak a körülmények?

– Aki teheti, kijár. Szívesen látnak, és nagyon megbecsülnek minket, mert máshol nincs ekkora hagyománya a kézművességnek. A dél-amerikaiakkal együtt egyedülállónak számítunk azzal, hogy a lószőrtől a csontig mindenből tudunk díszeket és használati tárgyakat készíteni. A külföldi vásárok olcsóbbak is a hazaiaknál, még az utazással együtt is, ráadásul az adminisztráció is sokkal egyszerűbb. Úgy tapasztaltuk, hogy a magyar portékáknak az északi népeknél – az íreknél, a svédeknél, a finneknél, a dánoknál – van a legnagyobb keletjük. Talán mivel rövidebbek itt a nappalok, az emberek vidámságra vágynak, és mi színt viszünk az életükbe.

 – Úgy tudom, nemcsak árulnak, de vásárolnak is külföldön.

    – Igen, az elmúlt öt évben itthon már nem lehet beszerezni egy sor alapanyagot. Nincs bőr, textil, fa, agyag. Utóbbit leginkább Ausztriából, a faanyagot Szlovákiából, Ukrajnából, a bőrt Olaszországból, a textilt pedig főként Németországból és Dániából vesszük.

– Mi a Magyar Kézműves Szövetség fő feladata?

– Az, hogy segítsen megtartani a jelent, és megteremteni a jövőt. Mert utóbbit most nem nagyon látjuk. Ha akarnánk, persze találnánk más munkát, de mi ezt szeretjük, ezt csináljuk húsz-harminc-negyven éve. Még soha nem volt ekkora összefogás a szakmán belül. Eddig elbeszéltünk egymás mellett, apró szigetek voltunk, de most felismertük, hogy kommunikálnunk kell egymással, és fejlesztenünk kell magunkat. A megélhetésnél kell valami több cél. Az állandó fejlődés az, ami életben tart minket.