Sárik PéterSárik Péter díjnyertes dalszerző és ismert jazz zongorista. Népszerűsége hamar túllépte kis hazánk határait. Jazzrajongók várják Londonban, Tokióban, Erdélyben, az USA-ban és Izraelben.
– Egy korábbi találkozásunk alkalmával mesélted, hogy milyen fontos egy zenész életében a megfelelő pillanatban lépni és elindítani a saját projektjét.
– Igen, de csak akkor ha van rá késztetése. Mert kétféle zenész illetve ember létezik, aki szeret vezetni vagy aki inkább vezetett szeret lenni. És van egy alkategória is, aki nem szeret vezetett lenni, de nincs hozzá szorgalma vagy tehetsége, hogy vezessen. Sok ember azt gondolja, hogy a zenészek egy külön világban élnek és mentesek a hétköznapi problémáktól. De a zenészek élete sem különlegesebb, mint a többi emberé. Nekünk is tanulni kell, dolgozni, összefogni másokkal és aztán elindulni. Merészeket kell álmodni és igyekezettel ki lehet mászni a legmélyebb gödörből is. A Sárik Péter Trió pozitív, reményt adó zenét játszik. Úgy érzem, a közönségünk is ezt szereti bennünk. Amúgy meg csak olyan produkcióba fogok bele, amit szívből tudok csinálni.
– Magadtól kezdtél el dalokat írni?
– A jazz tanszéken folyamatosan nyomást gyakorolt rám az egyik tanárom, hogy mikor írok már saját dalokat. Ebből komoly konfliktus is támadt köztünk, hisz engem akkor leginkább a jazz-zongora tanulmányaim érdekeltek és a dalszerzés csak az iskola utolsó évében indult be igazán. Sugallatra jönnek a dalok, belőlem sokszor egy film vagy egy erős érzelmet kiváltó hétköznapi történés váltja ki az ihletet. Persze leülhetnék most is a zongora mögé dalokat írni, de nem lenne benne ugyanaz a töltés. A dalszerzéshez kell magabiztosság is, hogy ne utasítsd el rögtön amit írtál azzal, hogy ez hülyeség. Nemrég kaptam egy megbízást – műfaji korlátozás nélkül- és ekkor döbbentem rá, hogy a szerzeményeim 80%-át kidobáltam az elmúlt években, mert nem fértek bele a jazz keretébe. Most már mindent meghagyok.
– Emlékszem egy pár évvel ezelőtti fellépésedre, Fábián Julival duetteztél. Hihetetlen összhang és vibrálás volt köztetek. Úgy lubickoltatok a zenében, mint két pajkos delfin. Mintha egy szempillarezdülésből megértettétek volna egymást.
– Igen, pontosan úgy kommunikáltunk (nevet). Talán ez volt a harmadik közös fellépésünk, de az összhang már a legelsőn megvolt.
– Úgy olvastam, hogy a dalszerzés a legjobb terápia.
– Igen, a zenélés után. Olyankor kiírod magadból a szomorúságot és ezzel az érzés át is alakul. A lemezünkön van egy dal, amit egy szomorú élményem ihletett meg. Meglepetésemre a közönség mégsem találta szomorúnak, hanem inkább reményt sugárzónak.
– „A most hatalma” az egyik kedvenc könyved Eckhart Tolle-tól. A fellépés is egyfajta egónélküli, meditatív állapottal jár?
– Minél inkább a mostra, a jelen pillanatra koncentrálsz, annál kevésbé tereli el a figyelmed a közönség, illetve a megfelelési kényszer. Csak folyamatos gyakorlással, koncentrálással lehet elérni egy bizonyos szintet. Persze az is fontos, hogy mit hoztál magaddal a születésedkor és milyen energiákat sugárzol. De idővel eljutsz egy határig és ha sikerül visszafogni vagy letenni az egódat, akkor tudsz onnan továbblépni. Minél följebb jutsz, annál nagyobb lesz idővel a tét, egyre magasabbra kerül a mérce. A produkció megbukik, ha csak fényeskedni próbálsz és szerepet játszol. Az sem jó, ha túlságosan idomulsz a közönség igényeihez, mert akkor meg letérsz a saját utadról és elakadsz. A hiúságod elzár az ihleted forrásától és önteltté válsz.
– Párducra emlékeztet a játékod. Tudsz szinte nesztelenül lépkedni, a következő pillanatban vadul ugrani, aztán hirtelen újra megszelídülsz.
– Nagyon szeretem a dinamikát és az életben próbálok nem csak egyfelé keresni. Az egyik pillanatban rockot hallgatok, aztán Bachot. Megnézem egy kereskedelmi tévé híradóját, utána pedig Weöres Sándort olvasok. Nem szeretem a korlátozást, a határok közé szorítást a zenében sem. Ma például a jazz kívánságműsorban fogjuk az Örömódát játszani, amit egy komolyzenei rajongó talán szentségtörésnek tart, a jazz rajongók pedig azt mondhatják rá, hogy ez nem jazz. Én azt mondom, hogy ez egy gyönyörű dal, ami átdolgozásra ihletett meg.
– Megteremtődött a hazai piac a minőségi borokra, pálinkára és az igényes jazz zenére.
– Pont itt, a Budapest Jazz Clubban volt a lemezbemutató koncertünk. Kétszáz ember volt ebben a teremben és a kintiben is még vagy száz. Sor állt kint az utcán, ötven-hatvan ember be sem jutott. Ilyen sikert csak a legmerészebb álmaimban mertem remélni, mégis valósággá vált. Igen, van igény a jóra, a szépre, a minőségre, csak meg kell szólítani az embereket, ők szívesen veszik, ha adni akarsz nekik.
– A jazz zenész olyan mint a konyak, minél idősebb, annál értékesebb?
– Nem feltétlenül. Gyorsan el lehet kopni, be lehet rozsdásodni. Egyelőre örömmel nyugtázom, hogy a játékom folyamatosan fejlődik, de ezért nagyon sokat is dolgozom. Idősebb koromra lehet, hogy majd nem lesz olyan virtuóz a technikám, de ezt egy érettebb, mélyebb játék remélhetőleg kompenzálni fogja. Folyamatosan gyakorolni kell, különben a megszerzett képességek elvesznek és villámgyorsan leépülsz, beposhad a konyak. Nekünk minden fellépés egy vizsga, ahol az agy és az ujjak hihetetlen igénybevételnek vannak kitéve. Nincs megállás, vagy fejlődsz vagy visszafejlődsz. Ha nyitott tudsz lenni a világra és folyamatosan dolgozol magadon, akkor tudsz csak továbblépni.
– Mit adsz tovább a tanítványaidnak?
– Én nem csak hangokat és akkordokat tanítok, hanem a lelket és a szívet is próbálom formálgatni. Kemény zenei feladatokat adok, mert ezt a szakmát meg kell tanulni. A személyiségüket is alakítom, mert ez szükséges a fejlődéshez. Nagyon fontos az önbizalom, a magunkba vetett hit. Ha az erőt megtalálod magadban, akkor legyőzhetetlen és szabad vagy. Jó korban élünk, mert nyitottak a határok és a lehetőségek. Ha úgy gondolod, hogy valamit a világon a legjobban játszol, vedd fel és tedd fel az internetre! Ha tényleg annyira jó vagy, akkor egy óra múlva tele lesz a levelesládád meghívásokkal. Ha mégsem, akkor meg dolgozz még magadon és ne elégedetlenkedj (nevet)!
Szabó János
