fotó: oktober23.magyarorszag.huHalzl Józsefet úgy ismertem meg, mint aki nem azt tekinti sikernek, ha kitüntetést kap, pedig kapott mostanában nem is egyet. Övé immár a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje polgári tagozatának kitüntetése, és övé - a Rákóczi Szövetség képviseletében – a Magyar Örökség díj is.

    Biztos, ami biztos, először a sikerről faggattam őt.

–          Életük delén túljutva, azt látom, jólesik az embereknek, ha a hivatalosságok elismerik a munkájukat. Mégis, viszonylag hosszú ismeretségünk alapján azt feltételezem Önről, nem sokat ad ezekre a világi hívságokra. Tévednék?

–          Nem téved. Az elismeréseket megköszönöm, de nekem az a siker, amikor a munka kézzelfogható eredményeit látom. Ha például Szlovákiában egyik évről a másikra –  akár csak egyetlen kisiskolással is –  több gyerek iratkozik be magyar általános iskolába, nekem az hatalmas öröm. Mert ez azt is jelenti, erőfeszítéseink célba érnek.

–          Ebből a példából már azok is sejthetik, mivel foglalkozik a Rákóczi szövetség, akik eddig azt sem tudták, mi fán terem.

–          A Rákóczi Szövetség immáron huszonkettedik esztendeje a határon túli magyarok sorsáért érzi magát felelősnek, s a magyarság megmaradása érdekében szervez különféle akciókat.

–          Egy üzletember – hiszen Ön gépészmérnök, s különféle fontos beosztásokban dolgozott mindig is – hogyan kerül egy ilyen szövetség közelébe?

–          Az én családi gyökereim a mai Magyarország területén kívüliek. Édesapám Felvidéken, Szencen született, Pozsonyban járt egyetemre, méghozzá egy olyan évfolyamba, amely utolsóként még magyar nyelven fejezhette be jogi tanulmányait. Édesanyám pedig a mai Burgenlandból származik. Az igazi sokk Trianon után két és fél évtizeddel akkor érte a családunkat, amikor 1945-öt követően a rokonságot, köztük nagymamámat a Felvidékről áttelepítették a mai Magyarországra, le, Tolnába, Bátaszékre.  Ennyit az indíttatásomról, így érthető, hogy gyermekkoromtól fogva érzékenyen reagálok a határon túliak sorsára. Aztán amikor a rendszerváltás után fontos beosztásba kerültem, hiszen én lettem a Magyar Villamos Művek vezérigazgatója, sok emberrel kerültem kapcsolatba, olyanokkal, akikkel meg tudtam értetni, milyen fontos a határon túli magyarsággal törődni

Én ifjúkoromban személyesen is átéltem, milyen számkivetettnek lenni, hiszen a „magamfajta” polgári középosztályból származó ifjak 1952-ben nem mehettek olyan egyetemre, ahová szerettek volna. Bennem például nagy volt a humán érdeklődés, és a Zeneakadémiára is jártam egy évig, párhuzamosan a középiskolával, mert szépen zongoráztam, de a humán szakok szóba sem jöhettek. „Rosszul választottam meg” ugyanis a szüleimet. A műszakira viszont becsúszhattam, mert abban az esztendőben – a szocialista ipar nagyra törő tervei miatt – ezerkétszáz emberkét vettek fel a Gépészmérnöki Kar első évfolyamára. Ha most visszakanyarodok az első kérdéséhez, tehát a siker mibenlétéhez, mérnöki munkám során is mindig azt tekintettem sikernek, aminek kézzelfogható és hatékony eredménye volt. Talán ez a szemlélet is segített a Rákóczi Szövetség munkájában, hogy ne a beszéd, hanem a tettek számítsanak.

–          Ami a  történelmet  illeti, a még mindig elismert, pontosabban el nem ítélt benesi dekrétumok miatt is joggal lehetünk szomorúak.

–          Joggal. Az ember elkeseredve gondol arra, hogy ma egy állam megengedheti magának, hogy ezeket a kollektív bűnösségre alapozott törvényeket érvényesnek tekintse. S még nagyobb szomorúság, ami ez ügyben az Európai Unióban történik, ők  ugyanis mindezt tulajdonképpen tétlenül nézik. S mi, akik a felvidéki magyarság napi életével foglalkozunk, látjuk, ezek a múltbeli, zsigeri félelmek, no meg például a nyelvtörvény és állampolgársági törvény miatti új megfélemlítések számos embernek megnyomorítják a lelkét. Sok szülő arra kényszerül, hogy magyar anyanyelvű, magyarul beszélő gyermekét szlovák iskolába adja. Ezért a mi szövetségünk elsődleges feladatának tekinti a magyar iskolák megmentését, azt, hogy bátorítsuk az embereket a kétnyelvűségre.

–          Nyelvében él a nemzet. Sokszor beszélgettünk mi már ezekről a szomorú történelmi tényekről, s ennek a mindennapos hatásairól, s mégis mindig úgy éreztem, hogy Ön derűs, mosolygós, nyugodt ember.

–          Boldog vagyok, hogy ezekért a célokért dolgozhatom, és a legkisebb előrelépésnek is örülök. Az embert arra tanítja az élet, hogy küzdelem és munka nélkül a siker sem igazi.

Halzl József

–          A Rákóczi Szövetség civil szervezet. Hogyan képzeljük el a gyakorlati munkáját?

–          Vegyük azt a kezdeményezésünket, amelynek értelmében az iskolakezdő magyar gyerekek támogatást kapnak, ha magyar iskolába iratkoznak be. Ez a gondolat akkor fogalmazódott meg bennünk, amikor a 2001-ben elfogadott kedvezménytörvény vakvágányra futott a Felvidéken. Bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy ez a törvény valóban nagyvonalúan próbálta támogatni a magyar iskolába járást. Ez nem csupán anyagi segítséget jelentett, hanem az anyaország szellemi-lelki támogatását, szolidaritását is kifejezte. Ugyanis minden gyermeknek, aki magyar iskolába iratkozott, az első osztálytól kezdve a középiskola befejezéséig törvény szerint járt egy úgynevezett oktatás-nevelési támogatás. Húszezer forintnál valamivel nagyobb összegről van szó, ami az egész tanulmányi folyamatban végigkísérte, azaz végigkísérte volna a gyermeket. Csakhogy egy rossz szlovák-magyar államközi megállapodás miatt ez a támogatás nem a családokhoz juthatott el, hanem egy központi alapítványba. Ez az alapítvány pedig nem adhatta oda a családnak a támogatást. Ezért gondolta a mi civil szervezetünk, hogy legalább jelzés értékűen megvalósítja ezt a gondolatot azzal, hogy a támogatást közvetlenül a családnak adja. Annyit tudtunk elérni a magyar civil társadalom támogatásával, hogy legalább a beiratkozó évfolyamok számára felajánljuk ezt az ösztöndíjat, s szép iskolai ünnepségek keretében átadjuk.

–          Vajon hány család nem meri magyar iskolába íratni a gyerekét?

–          Körülbelül húsz-harminc százaléka a szlovákiai magyar családok gyermekeinek szlovák iskolába jár, s ez bizony az ottani magyar iskolarendszer létét befolyásoló tényező. Mégis azt mondom, ahol a mi akciónkat meghirdettük, lényegesen kedvezőbb statisztikai adatok születtek a magyar iskolákba történő beiratkozást illetően. Ugyanis pénz hiányában elsősorban a hátrányos helyzetű vidékeken tudtuk elindítani a támogatási kezdeményezéseket.  Nem akarom elhallgatni azt az élményünket sem, amikor szlovák egyetemistákat láttunk vendégül, akikkel egyébként angolul társalogtunk, s kiderült, hogy például sosem hallottak Rákócziról. Ez azért megdöbbentő, mert azt mutatja, baj van a történelemtanítással, avagy az általános műveltséggel. Arra kellene törekedni, hogy a fiatalok megismerjék a térség történelmét. Rákócziban egy olyan embert fedezhetnének fel szlovák barátaink is, akit magukénak vallhatnának, hiszen ő nem volt szlovákgyűlölő, hanem a népek egymásra találását és összefogását szorgalmazta.

–          Visszatérve a magyarságmentő munkájukra, sajnos sok a baj most az országhatáron belül is. Árvíz, belvíz, vörös iszap, nagyon kell a segítség idehaza is. Gondolja, hogy jut majd több pénz a határon túlra? Lesz majd Önnek elég ereje és rábeszélőképessége, hogy adjanak a Rákóczi Szövetségnek is?

–          Két területen kell „megvívnunk a csatát”. Egyrészt a beidegződéseket kellene megváltoztatnunk az ott élő magyarokban, miszerint jobban érvényesül az, aki szlovák iskolába jár. Mi ugyanis azt hangoztatjuk, éppen hogy felértékelődik a magyar nyelv, hiszen az uniós csatlakozással lényegében a határ megszűnt. A kitáguló munkaerőpiac, a továbbtanulási lehetőségek gyarapodása mind arra mutat, hogy a magyar nyelv egzisztenciális okokból is fontos lesz. Ami pedig a pénzteremtést illeti, eddig ez a mi ösztöndíj programunk egyetlen fillér állami támogatás nélkül működött, kizárólag magánemberek, civil szervezetek és önkormányzatok adakozásából dolgoztunk. Nekem meggyőződésem, hogy ebben a témában pártok fölött álló nemzeti egységre volna szükség. Ezért mi arra törekszünk, hogy akiket egyáltalán adakozásra lehet bírni, azokat pártkötődéseiktől függetlenül szólítsuk meg. S reménykedünk, hogy amikor megzörgetjük az ajtót, az kinyittatik.

–          Amikor viszont kinyittatik, az nagy sikerélmény. Jól gondolom?

–          Sokszor kaptunk már olyan emberektől is adományt, akikről nem gondoltuk volna, hogy adnak. Mi hálásak vagyunk minden segítségért, s mindenkinek megköszönjük, aki önzetlenül adakozik A legnagyobb reménységem egyébként az ifjúsági programjainkban van, hiszen a végső cél az, hogy ismerjék meg egymás életét a fiatalok, a Kárpát medence fiataljai. A nyári táboraink általános és középiskolásoknak szólnak, anyanyelvi tábort is szervezünk, ahová minden szomszédos országból érkeznek fiatalok. És vannak speciális táboraink is, ilyen pl. a Kárpát-medencei történelemtanárok tábora.

–          Ön eljár ezekbe a táborokba?

–          Hogyne. Fontosnak tartom, hogy az idősebbek elmeséljék személyes sorsukat és történelmi emlékeiket a fiataloknak. Azt is kitaláltuk, hogy a Rákóczi Szövetséget, amely helyi szervezeteknek a sokaságából áll, elkezdjük szervezni a középiskolákban. Legnagyobb örömünkre sikerült fölkelteni az érdeklődést és több, mint 130  középiskolában működik már a Szövetség szervezete. A civil társadalom építgetése a mi legnagyobb reménységünk.                                                                  

                                                                                                                  Kondor Katalin