Kévés György
Sajnos az utóbbi két évtized nem éppen sikertörténet a magyar építészet, a magyar építőipar számára. Hosszú évek óta csak vergődik a magyar építőipar. A 2011. márciusi statisztikai jelentés szerint az előző év hasonló időszakához képest 10,9 százalékkal esett vissza az építőipar termelése, holott már addig sem volt rózsás a helyzet. Élet-halál harc van az ágazatban, kiváló építészeink munka nélkül tengődnek. Az egyik legismertebb, Kossuth-, és Ybl-díjas építészt, Kévés Györgyöt a mai boldogulási lehetőségekről kérdeztem, annál is inkább, mert irodája mindig is teret adott pályakezdő szakmabelieknek is.
– Aki a budapesti Orczy téren megfordul, láthatja, miként ragyog ki a meglehetősen lepusztult „nyócker” környezetéből az úgynevezett Orczy tér városközpont a maga klinker téglás eleganciájával. Ezt az épületegyüttest teljes egészében a Kévés iroda hozta létre, s működteti. 1990 és 2006 között épült fel ez az alkotás. Akkor még arról álmodott a szakma, s persze a Kévés iroda tagjai is, hogy hasonló központok építésével elindul valami Budapesten, amit magyarok találnak ki, és magyarok valósítanak meg. Nem így történt. Miért?
– Mára már nyilvánvalóvá lett számunkra, hogy a teljesen elhibázottan kialakított kormányzati struktúra következtében a műszaki értelmiség, az építészek, szerkezetépítők, épületgépészek szakszerű irányítás és egységes képviselet nélkül maradtak. Hosszú évek óta nincs valódi irányítója az építészet ügyének, az Építési-, és Városfejlesztési Minisztérium megszűnt, legalább öt mai minisztérium foglalkozik az egyes feladatokkal, az összehangolás így lehetetlen. Ezt sehol a világon nem csinálják. Ennek következtében a feladatok nélkül maradt értelmiség ezen rétege mára a teljes összeomlás állapotába került! (Kérdés: ez volt a cél is?)
– Az építőipar mindenütt húzóágazatnak számít. Mi az oka annak, hogy nálunk ezzel szemben leépült, ahelyett, hogy vezető iparág lenne, és ezreknek adna munkát?
– A katasztrofális helyzet több okra vezethető vissza. A legfontosabbak: A „félresikerült” rendszerváltás miatt a kormányzatok a hazai és külföldi multiknak indokolatlan és aránytalan kedvezményeket nyújtottak. Ezenközben a rablóprivatizáció révén megkezdődött az ország teljes kifosztása, elszegényítése. Az ilyen környezet nem kedvez az építkezéseknek, egyrészt mert mindent a multik arattak le, másrészt meg az embereknek nincs és nem volt pénze építkezésre. Fontos megjegyezni azt is, ami más szakmákban is érzékelhető, hogy mindeközben elgyávult, és megvehetővé vált az értelmiség, amely rétegnek éppen hogy harcolnia kellett volna mindennemű kifosztásunk ellen, nem pedig eltűrni a korrupciót és a rablóprivatizációt. Az is tény, hogy a szakmánk zömét képviselő mikró-, kis- és középvállalkozások semmibevétele is nagyban hozzájárult a mai helyzet kialakulásához, pedig a mindenkori kormányok minden választás előtt megígérték, hogy támogatni fogják őket. A műszaki értelmiséget máig bűnös módon elhanyagolják, kihagyják a valódi döntésekből az ország felelős vezetői. Emlékszem jól, hogy az 1980-as évek végén egy vezető újságíró szó szerint azt mondta egy építésztársaságban: „Jegyezzék meg, magukra az elkövetkezendő 20 évben nem lesz szükség.” Igaza lett. Bizonyára jól értesültként tisztában volt azzal, hogy itt a multik, meg a vadkapitalizmus fog aratni. Ezek tehát röviden azok a látható legfőbb okok, melyek azután kihatottak a műszaki és a gazdaság élet minden területére. Káosz, szakszerűtlenség, nívótlanság lett úrrá, s mindez a ma és a jövő generációit, a fiatal műszaki értelmiséget is hihetetlenül nehéz helyzetbe sodorták.
Kévés György: Csobánc Társasház az Orczy Fórumban (2001)
– Nincs hol elhelyezkedniük. Éppen egy Önök által rendezett konferencián panaszolta egy friss diplomás településmérnök, hogy „Tanáraink sokszor hangoztatták, milyen fontosak is leszünk a későbbiekben. Lehet, de erre semmi jelet nem találunk. Több volt osztálytársam, és a felettünk járók is egyéb területeken kényszerülnek dolgozni. Van, aki ingatlanüzér lesz, de van olyan is, aki zöldséges, vagy rakodómunkás. Így kallódik el a hasznos tudás, a feleslegesen kiképzett szakmérnökök, akik például tervezhetnék Budapest, meg a többi település jövőjét.” Egyetért ezekkel a szavakkal?
– Hogyne. A finanszírozási rendszer és az oktatásban dúló kontraszelekció miatt is, mára mélypontra süllyedt a műszaki felső-, közép- és alsószintű oktatás színvonala. Sokszor több éves kényszerű késéssel fejezik be a hallgatók tanulmányaikat. Ma már, szakmai munkahelyek hiányában, gyakorlatot sem tudnak szerezni. A pályakezdésükhöz, megélhetésükhöz szükséges tervezési jogosultságot így képtelenek megkapni! Önálló szakmai (családi) életet nem tudnak kezdeni, szemben azokkal az egészségügyben kezdő egyetemista kortársaikkal, akik jobb érdekérvényesítő helyzetükben jogosan nyújtják be követeléseiket a kormánynak és igényeik nem teljesülése esetén azután külföldre fognak távozni. Ez a helyzet 2011 nyarán, Magyarországon, közel száz évvel – a mindent ígérő – Nagy Októberi Szocialista Forradalom után, melynek hazai megalkotói és egykori “szakértői” közül sokan még itt élnek közöttünk, többen a lopott milliárdjaikkal, a privatizált vagyonokkal. No és persze irányítani próbálják az „új kapitalizmust”.
Kévés György pályakezdőként
– Emlékszik még a saját pályakezdésére?
– Persze. A műegyetemi tanulmányaim befejezése után, a diktatúra, a hazai kommunista korszak kellős közepén, 1959-ben be kellett lépnem – nem a pártba, (abba nem léptem be soha), – hanem az új állami tervezőirodai rendszerbe, melyet a Szovjetunió, mint kommunista állam az 1930-as évek végén a kapitalista Egyesült Államoktól vett át! Ezt akár „jutalomnak” is vehettem, kivált azért, mert nem hallgathatom el életemnek azt az epizódját, miszerint egy hideg, esős éjjelen, 1956 novemberének végén hátrahagytam anyámat, testvéreimet, a nemzetőr igazolványomat, és a hamar megutált Bécs traiskircheni tábor kapitalista világának zajos életét, s egyedül visszaszöktem Magyarországra. „Visszadisszidáltam”. Emlékezve a Klingenbachtól Sopronig tartó “gyalog az esőben” című zarándokutam néhány magányos, szorongó órájára, elmerengtem azon, amire a kint töltött két nap alatt jöttem rá már akkor, hogy ez a két szisztéma – a kapitalizmus és a kommunizmus – egy és ugyanaz. Ennek tényéről azután az elmúlt évtizedekben, járva a világot, mindenhol meggyőződhettem, az Egyesült Államoktól Kínáig bezárólag. Ez ma már mindenki előtt világos! Ennek kapcsán egy 1960-as években divatos vicc jut eszembe: Egy disszidens bácsi hazalátogat az USA-ból Magyarországra. Megkérdezik tőle az itthoniak. Bátyám, mondja, mi a különbség a kapitalizmus és a kommunizmus között? Rövid gondolkodási szünet után megszólal a kérdezett: Semmi fiam, csak hát a kommunizmust nektek, a kapitalizmust pedig magunknak találtuk ki!
– Ön pedig itthon azt találta ki, hogy megválik az állami tervezőirodától, és maszek lesz.
– Majdnem. Ugyanis már akkor, az 1960-as évek elején igyekeztem függetleníteni, mai szóhasználattal “lokalizálni” magamat. Ezért az akkor kötelező állami munka mellett, kifejlesztettem a nem egészen törvényes magánirodánkat. A tervezett házainkat meg is építettük! Az irodánk családtagokból és barátokból, esetenként fizetett alkalmazottakból állt. Feleségemmel, Földvári Éva építésszel és kollegáimmal – ma is így működünk, immár az újkapitalizmusban. Remekül megszerveztük akkoriban azokat a magánmunkákat, melyek számunkra anyagi, szellemi függetlenséget, hazai és külföldi szakmai elismeréseket jelentettek, (többek között 1983-ban a kommunizmus idején meghívtak a kapitalista Egyesült Államokba egyetemi tanárnak, melyet az elém gördített akadályok miatt csak 1991-ben tudtam elfoglalni, és magánmunkáim elismeréséül itthon, 1973-ban Ybl-díjjal tűntettek ki!). A szigorú állami megkötések ellenére ez a kis lehetőség, ahogy akkor mondtuk egymás között – „rés a béke frontján” – mindent jelentett számunkra. Az állami függőségem hétköznapokon reggel 8 órától délután ½5-ig tartott és attól fogva szabad voltam, mint a madár. Legalább is naiv módon akkor így hittem! Egy azonban biztos, hogy ez a félresikerült “rendszerváltás” ahogy én nevezem – a kapitalizmus és kommunizmus egyesülése – már az 1960-as években elkezdődött számunkra.
Kévés György: “Kokárda Katakomba Kápolna” kereszttel (2006)
– Számos egyéb díjat is megkapott, mostanában mégis mindenütt a szakma gondjain próbál meg segíteni, millió ötlete van, ezeket rendre megkísérli elmondani a döntéshozóknak. Sikerrel?
– Nem. Ez idő tájt mindenre az a válasz, hogy nincs pénz. Ezzel viszont megszűnik minden további együttgondolkodás lehetősége. Én tudom, és tudomásul is veszem, hogy a ma terhe a múlt bűne, de ezeken tovább kell lépni. Jelenleg végelgyengülve, munka nélkül, kábultan és döbbenten áll a kiképzett műszaki értelmiség a részünkre előre megásott nagy gödör szélén, ahová a már régóta “kiválasztott kezek” rövidesen be fogják taszítani, mert, ahogy az új, úgy a régi műszaki értelmiségre sem tartanak igényt! Kivéve azt a néhány, a mindenkori magyar kormány által kiválasztott, és újabban már 100 milliókkal pénzelt, a hazai és külföldi multik szekerét toló, talpnyaló, arrogáns kollaboránst! Hozzáteszem, mindezt naivságunknak köszönhetjük, mert nem ismertük fel időben, hogy továbbra is istenhittől (kegyelemtől) mentes, önző, materiális világban élünk. Már tudjuk, a mi adóforintjainkból jól fizetett politikusaink ma Moszkva helyett Brüsszelben dőzsölnek. Hitegettem magam és bíztam a lehetetlenben, hogy majd eljön „a jó kapitalizmus”. Bíztam, mert a régi kapitalizmusban születtem, és az 1956-os forradalmi generációhoz tartozom, és sajnos máig nem tudjuk biztosan, kik is az igaz magyar emberek, kikre lehet számítani, és ez a legnagyobb baj!
– Mikor jöhetne el az építészek számára – ifjakra és idősekre egyaránt gondolok – egy szebb, jobb világ?
– Az én társaságom kidolgozott egy (Régi) – Új Budapest Koncepciót. Ez arról szól, miképpen lehetne élhetővé, vonzóvá tenni a fővárost. Az elképzelésünket – ha van rá igény – bármikor szívesen megosztjuk a SikerAdó érdeklődő látogatóival. Van javaslatunk a közigazgatási, közlekedési alrendszerek ésszerű felállításáról is, mint ahogy munkahelyteremtő tervekkel is rendelkezünk. A legfontosabb a kis-és középvállalkozások helyzetbe hozása, és az, hogy ne külföldiek, hanem a hazai építészek kapják meg a munkákat. A mindent elöntő korrupció megfékezésére pedig – szerintünk – haladéktalanul vissza kell állítani a Fővárosi Közmunkák Tanácsát, amely hajdan kiválóan működött, és többek közt lehetetlenné tette azt, hogy haveri körök jelöljék ki a mindenkori zsürorokat, akik aztán a fontos munkákat nem érdem szerint, hanem haveri alapon osztották és osztják el ma is.
Kondor Katalin