Azért vagyunk tehát a világon, hogy valahol otthonra leljünk benne, és hányszor, de hányszor volt olyan helyzet az életünkben, hogy sehol sem éreztük magunkat otthon, csak vágytunk arra, legyen végre egy olyan hely, ahol ezt megtehetnénk. Talán fokozottan igaz ez a jelen határainkon kívül rekedt magyarságra, köztük Tamási Áronra is, aki ki is próbálta, milyen érzés sok ezernyi kilométerre lenni a szülőföldtől, s ott jött rá az idézett alapigazságra, mert bizonyára nem sikerült otthonra lelnie a messzi Amerikában.

Tamási Árontól persze nem csak Ábelt, az író feledhetetlen hősét kaptuk ajándékba, hanem sok-sok mást is. Én mindenekelőtt novelláit. Rengeteg van belőle, és sokszor gondoltam arra is, az a kor, amelyben ő élt 1897-1966 között, éppen történelmi zaklatottsága okán kedvezett a novellaírásnak. Az élet számtalan futó, de fontos mozzanatát lehet megragadni a rövid írásokban, már persze akkor, ha valaki tehetséges.  Az a mesterségbeli tudás, ami Tamásit jellemzi, nem csak a futó pillanatok, jelenségek bemutatására alkalmas novelláiban, hanem hatalmas filozófiai kérdések eldöntésére is.

A Szabadság madara, című novellájában például, amit a vadszocializmus idején, 1945-57 között írt valamikor, a nyári iskolaszüneti napokra emlékszik vissza, amelyet a falusi gyerekek persze többnyire munkával töltöttek. Ő is. Kaszálni segített az egyik falubéli öregnek, akit igencsak kedvelt, s hogy miért, azt így magyarázza:

„Lőrinc bácsi nagyon vonzalmas vidámságot hordott, s úgy tudott szólni hozzám, hogy a szava hátáról röpködni tudott a képzeletem. S bármiről, ha beszélt, nem a megfosztott valóságot mondta csupán, hanem a virággal az illatot, s a tűzzel a meleget is ki tudta mondani. Vagyis a valót igazzá tette.

Hanem délben….kiválasztott öreg egy terebélyes tölgyfát, s annak az árnyékába húzódtunk, hogy elköltsük ott a délebédet. ….aztán a legvégén megszólalt mégis Lőrinc bácsi.

–          S hát aztán, iskola után, mi akarnál lenni?- kérdezte.

–          Az még messze van. – feleltem neki.

–          Messze, messze – folytatta az öreg -, de ha már nagy költséggel tanul a diák, idejében kell ezen gondolkodni……

–          Hát mi legyek, Lőrinc bácsi?

–          Bátor s becsületes ember! – mondta az öreg…..

–          Jó, jó – mondottam neki -, de milyen a bátor ember?

–          Olyan, hogy jóban-rosszban ember tud maradni. – felelte az öreg.

–          S ki a becsületes? – folytattam.

–          Aki életének utolsó órája szerint él!

Hallván ezt a két bölcs választ, az eszemmel igaznak, a lelkemmel szépnek éreztem. Emlékembe véstem tehát, hogy kit lehet bátornak és becsületesnek tekinteni, majd így szóltam:

–          S a foglalkozás mindegy?

–          Nem egészen – felelte Lőrinc bácsi, aztán meleg mosolygással nézett rám, és így folytatta: – Ifjúnak tanácsot adni nagy dolog, de mivel csakugyan meg is kell élni valamiből, mondanék neked valamit. Vagyis nem azt mondom, hogy legyél pap, aki némelyek szerint könnyebben béjut a mennyek országába, mint a világi ember. Azt se mondom, hogy gyógyító orvos légy, aki sokat enyhít a szenvedéseken, sem azt, hogy légy törvénybíró, aki igazságot oszt. Hanem inkább legyél olyan ember, aki pap, orvos és bíró egyazon személyben. Vagyis légy költő!

Ahogy ezt kimondta a vénember, egyszerre olyan izgalom áradott belém, hogy hevertemben fölültem rögtön. Nem is lehet csodálni, hogy ennyire parázslottam, mert hiszen addigelé sohasem hallottam a faluban, hogy valakinek a költői foglalkozást ajánlotta bárki.

–          S milyen a költő? – kérdeztem.

–          Olyan, mint Petőfi!- felelte az öreg.”

Nos, az idézett részletből is kiviláglik, lám, mily egyszerű eldönteni személyes létünk egyik legnagyobb filozófiai kérdését, mi legyen az ember, ha felnő.

Tamási megfogadta a tanácsot. Költő lett – prózában.

S hogy mit kaptam én még Tamási Árontól? Azt, amit más is megkaphat tőle ajándékba, ha olvassa őt. A székelység fogalmának, mibenlétének alapos megértését. Ha Nyírő írásaiból a székelység fájdalmas, súlyos sorsát ismerhetjük meg, Tamásitól a székelyek derűjét, fondorlatos észjárását, életrevalóságát, s megmaradásának titkait. Bölcső és bagoly című önéletírása tökéletes forrásmunka mindehhez.

Hiába, a jó író nagy varázsló. Nagyobb a titkokat feltáró történésznél, mert szívrehatóbb. Nagyobb az irodalomtudósnál, mert fantáziát szárnyaltató mesélő, s nagyobb az esztétánál, mert szórakoztatóbb.

Hegedűs Géza, a néhai kitűnő irodalomtörténész polihisztor írta róla: „ Amihez Tamási Áron hozzáért, az menten megszépült. Az ő szemén keresztül a valóság mesevilág, nála a sötétség is tündérfényekkel világít.” Mindezt – szerintem – a székelységtől kapta ajándékba. A hagyományok, a természeti környezet, a szűkebb pátria élményei, emlékei, és visszahúzó ereje tette őt ilyenné. Írásait olvasva saját szülőhelyünk fontosságára is ráébredhet az ember.

Én egyébként tőle kaptam Farkaslaka szeretetét is. Ez a csöpp erdélyi falu, Székelyudvarhelytől kőhajintásnyira oly meghatóan őrzi nagy szülötte emlékét, ami hiszem, hogy megtartó erőt jelent az ottaniaknak. Nekünk meg, akik rendszeresen ellátogatunk arrafelé, leginkább Tamási Áront jelenti. Meg a családját, melynek tagjai közül még ismerhettük húgát, Erzsike nénit, aki kilencven évesen is úgy beszélt Áron testvéréről, olyan szókinccsel, olyan nyelvi leleménnyel és természetes mesélőkedvvel, hogy az felért egy nyelvművelő kurzussal, no meg egy irodalomtörténeti órával. Bizonyítva azt, hogy a „tündéri szülőföldön” sok tehetség megterem, még ha íróvá nem is válhat.

Mint bizonyára sokan tudják, mert látták, gondosan ápolt sírján, Farkaslaka templomkertjében ez e felirat olvasható:

                                „Törzsében székely volt, fia Hunniának

                                 Hűséges szolgája bomlott századának.”

Igaz és szép mondat. A bomlott XX. század 1928. évéből való az a Tamási írás, ami még idekívánkozik. Az Erdély békességet fog találni,című novella befejező sorai ezek.

„A székely nemzet testvéri vonzalommal viseltetik az itt élő népekhez, de megkívánja, hogy a román és szász is hasonló érzelemmel legyen hozzá. Harcot nem kezd, de ha vérét, vagyonát, iskoláit és nyelvét tovább ölik és nyomják, akkor az egész székelység nemzeti Lélekhadsereggé alakul át, és megvédi a szív és szellem minden fegyverével vagyonát és kultúráját, mint életének örökös várait, amelyeket Istennel, de emberi segítség nélkül maga épített.

És hiszem, hogy tiszta emberi szavatok meghallgatásra talál, s miközben székely és magyar uraitok jó része apró játékokat űz, felíródik Erdély történelmének falára ismét:

–          Ennek a népnek élnie kell!”

Jó volna ezt a próféciát napjainkban vitathatatlanul befejezetté tenni.

                                                                                                                  Kondor Katalin