Szentesi Zöldi László gyönyörű kiállítású Nagy magyar betyárkönyve a 19. századba visz vissza bennünket, és igen alaposan beavat a magyar betyárvilágba. Aki annak idején látta a televízióban a Rózsa Sándor dél-alföldi betyárról szóló sorozatot, és élvezte annak romantikáját, alighanem meglepődik a könyv olvasása közben. Többször is. Mindenekelőtt azért, mert a Szentesi Zöldi által előbányászott tények bizony azt mutatják, hogy a betyárok többsége dologtalan, munkakerülő, részeges bűnöző volt, és még csak nem is osztályalapon fosztogatott. A népképzelet ruházta fel ezeket az embereket mindenféle romantikus sallanggal, ami odáig vezetett, hogy például a fent említett filmsorozat után egy közvélemény kutatás kimutatta, hogy a serdülők jelentős hányada betyár szeretett volna lenni. Serdülőkorban ez persze érthető, kivált, ha a megformált betyár jóképű, talpraesett, a szegények gyámolítója, és a nem éppen kedvelt pandúrok ellen is bátran száll harcba fürge lován, melyet egyébként kaszkadőröket – akkor még nem voltak – megszégyenítő módon ül meg.
Nos, a Nagy magyar betyárkönyv hiteles életrajzokat tár az olvasó elé, nem titkolva persze azt, hogy a magyar betyárvilág igen széleskörű volt, „a közönséges csirkefogók éppen úgy megfértek benne, mint a politikai kapcsolattal rendelkező, nagy formátumú figurák.” No, ebben nincs változás a mai betyárvilágot elnézve.
A könyv romantikus felhangok nélkül is lebilincselő. Én már azon is csodálkoztam, hogy tájegységenként szemlélve a betyárvilágot, mily észrevehető különbségek voltak mondjuk egy somogyi betyár és egy dél-alföldi betyár között. Az egyik – a somogyi – gyalogosan fosztogatta az utazókat, a dél-alföldi viszont lovon száguldozott. S ha már a tájegységeknél tartunk, tudni kell, hogy az említett kettőn kívül voltak még észak-magyarországi betyárok, sárréti, jászkunsági, hajdúsági, valamint bakonyi betyárok. S ha valaki hiányolná Nagy Magyarország többi tájegységének betyárjait, akkor figyelmeztetem, ne tegye. Erdélyben és Felvidéken a szó hagyományos értelmében vett betyártevékenység nem létezett. A szerző szerint azért, mert a közbiztonság arrafelé jobb volt, mint az említett területeken.
A Bakonyban ezek szerint nem volt jó a közbiztonság, mert például a híres Sobri Jóska már fiatalon elkezdett lopni, elsősorban disznókat. A pandúrok mégsem lehettek gyenge legények – ezt egyébként Szomjas György filmjeiből is tudhatjuk – mert kétszer is börtönbe került. A legenda úgy tartja, hogy a börtönben az egyik porkoláb feleségét úgy megigézte a szépségével, hogy a hölgy segítette őt a szökésben. Szentesi Zöldi kollega kutatásai szerint ez nem biztos, hogy igaz, viszont jóképűsége bizonyítható, mert egy fellelt körözőlevél szerint „Sobri 27 esztendősnek vallja magát, magas, sudár termetű, vállban, csípőben széles, fehér, kisasszonyos, különben barnás képű, fekete nyírott hajú, kifelé álló, kis fekete bajuszú, fekete szemű.” A fehér és a kisasszonyos jelzőt ugyan nemigen értem, de ily apróságokon nem érdemes fennakadni, ha még egy számadó birkás is úgy nyilatkozott róla, hogy a hét betyár közül a legszebb, ruházata pedig a legcifrább. Sobri Jóska tehát adott a külsőre. A jó modorra már kevésbé, mert hirtelen haragú, indulatos embernek ismerték. Azt is megtudhatjuk a könyvből, hogy híres bűntetteit másfél esztendő alatt követte el, uraságokat, vadászt, plébánost, fogadósokat és még számos embert rabolva ki. Megismerhetjük szerelmi kalandjait is, meneküléseinek történetét is, meg azt, hogy regénybe, vagy inkább filmbe illő élete hogyan ért véget. Hát, nem természetes halállal. Huszonhét évet élt. Egyébként Novák Emil filmet készített Sobriról. Szentesi Zöldi László pedig – mivel elsődlegesen külpolitikai újságíró – azt is kikutatta, hogy a 19. században Nyugat- Európában sok helyütt Sobrival azonosították Magyarországot. Ennek nem valószínű, hogy örültek akkori politikusaink, de legendája külföldre is átterjedt, úgy látszik, a betyárromantika mindenütt kelendő volt.
Kondor Katalin
