Ám most én nem a rejtett csodákról akarok írni, hanem a nagyon is látható titkos szegletekről, azokról, amelyeket a National Geographic munkatársai gyűjtöttek egybe. Ők egyébként irigylésre méltó helyzetben vannak, lapjuk gazdag, ezért pénz, paripa, fegyver, minden a rendelkezésükre áll ahhoz, hogy bárhová a földön eljussanak. Csodaszép képekkel illusztrált könyvükben azokat a szegleteit mutatják be a világnak, ahol nem élnek emberek, vagy ha élnek is, odajutni nem egyszerű dolog.
Mint például a Marquises-szigetekre. Amelyek a mai hajózási útvonalaktól távol találhatók, a déltengeri Polinézia szigetvilágában, a Csendes óceánban. A Marquises-szigeteket nem védik korallzátonyok, ezért megközelítésük nem éppen kockázatmentes. Merthogy a Csendes óceán cseppet sem nevezhető csendesnek ezen a vidéken.
A fényképek tanúsága szerint viszont minden képzeletet felülmúló látvány várja azt az utazót, akinek sikerül kikötnie a szigetek egyikén, mondjuk Fatu Hiva partjain. Ez a kicsiny földdarab tele van vulkáni kúpokkal, buja zöld növényzettel, színpompás virágokkal, a tenger meg természetesen égkéken ragyog. A szigetlakók őseit állítólag kétezer esztendővel ezelőtt sodorták ide a hullámok, a franciák, azaz a nagy fehér ember pedig az ezerötszázas évek végén érkezett, hogy gyarmatosítson. Szerencsére, pontosabban a távolságnak, a tenger rakoncátlankodásainak, és a magas hegyeknek köszönhetően keveset rombolt, így az ottaniak megmenekültek a technika átkaitól.
Fatu Hiva lakóinak több a földjük, mint amennyit meg tudnak művelni, merthogy nemigen vannak gépeik. A termőföldek nagy részét a népes nagycsaládok közösen birtokolják, így aztán az idegen még pénzért sem tud eladó birtokhoz jutni. Egy „trükk” létezik, feleségül kell venni a szigetek egyik eladó lányát, s akkor az ő földjén nyugodtan lehet gazdálkodni. /Ajánlanám ezt a megoldást az Európai Unió földeladási mizériában leledző tagországainak, köztük Magyarországnak is./ A nők egyébként kimondottan szépek, az élet pedig idillinek tűnik – legalábbis az írás szerzője szerint.
Televízió is van a szigeteken, a fiatalokat meg is fertőzte a „fura külföldi zene”, ahogy ők mondják. És azt is kérdik, „hogyan tud az a sok ember élni Párizsban?” A kérdés részükről jogos. A szigetcsoport lakossága a könyv megírása idején, 1995-ben hatezer fő volt. Nem is szeretnék, ha bevándorlók özönlenék el szigeteiket, s ők kisebbségbe kerülnének. Magam részéről drukkolok nekik.
A világ hat titkos szegletét mutatja be a könyv, így a világpolitika egyik jelenlegi főszereplőjét, Afganisztánt is, pontosabban az ország északi részét. A széljárta, holtsápadt árnyalatú földet, a fojtogató hőség sújtotta ősi tájat, amelynek magasabb vidékein a hózápor is gyakori. A küzdelem a természet erőivel örök, a tevekaravánok valószínű éppen olyanok ma is, mint ezer esztendővel ezelőtt. Afganisztán északi felének lakói állítólag nem harciasak, nem militaristák, az ottaniak barátságosabbak, nem lelhető fel bennük a déliek agresszivitása. Ki tudja, miért? Erre az utazó aligha kap választ, ennek titkát csak az őslakosok ismerhetik bizonyossággal. Az ősi törvények ma is élnek. A nők elzártságára vonatkozók éppúgy, mint a vendégszeretet parancsa. Az utazó állítólag akkor sem marad éhen, ha egyetlen fillérrel sem rendelkezik. Aminthogy az alkudozás művészete is ősi. Nem pusztán a pénzről szól, hanem arról is, hogy meg kell becsülni a mester kezemunkáját. Afganisztánban nehéz az élet, különösen azóta, amióta a világpolitika feldúlta, s harctérré változtatta. De ha béke volna, akkor is nehezebb lenne, mint a dús polinéz szigeteken. De itt is, ott is maguk az ott élők szeretnék alakítani. S erről „A világ titkos szegletei” című könyv is meggyőzi az olvasót.
Kondor Katalin
