Válságfinanszírozás, avagy ki tartozik hálával?

Válságfinanszírozás, avagy ki tartozik hálával?

"Egyre világosabb, hogy a német adófizetők nem hajlandók feltámogatni olyan országokat, amelyek elmulasztották azokat a szerkezeti reformokat, amelyektől a német ipar versenyképes. Együtt érzek a német adófizetőkkel" Ezt írta nemrég az Európai Parlament konzervatív és reformista képviselőcsoportjának vezetője, Martin Callanan.

Véleményével nincs egyedül: német és más nyugat-európai kormánykörökben is fölmerültek afféle ötletek, hogy a hanyag, megbízhatatlan és lusta “délieket”, görögöket, portugálokat vagy másokat afféle uniós gyámság alá kellene venni, költségvetésüket Brüsszelből megszabni, különben ne várják, hogy a szorgalmas, megbízható és körültekintő nyugatiak “jó pénzt dobnak a rossz után”, csakhogy megsegítsék őket. Efféle érvek talán alkalmasak arra, hogy az érintett kormányok – a német, a francia vagy akár a holland – felelősebb intézményeknek tűnjenek a válságkezelés terhétől megrémült választópolgárok szemében, arra azonban nem, hogy kiállják a valóság próbáját. Kinek tartoznak ugyanis hálával például a görögök, másfelől kit finanszíroznak igazából a német polgárok, ha megsegítik egyebek közt Görögországot, oroszlánrészt vállalva most már a második mentőprogramból?

Németország exportja a német egyesítés utáni első teljes évtől, 1991-től 1998-ra, az utolsó “eurómentes” évre 42 százalékkal nőtt a német statisztikai hivatal szerint. Az euróövezet megalakulása után, 2001 és 2008 között a német kivitel 63 százalékkal gyarapodott, és tavaly az 1,289 billió eurós német export már 76 százalékkal haladta meg a tíz évvel korábbit, legyűrve világválságot, visszaesést egyaránt.
Még erőteljesebb ez az irányzat Németország és az euróövezeti periféria kereskedelmében. A német export Görögországba 1990 és 1997 között 3,7 százalékkal csökkent, 2000 és 2007 között majdnem 70 százalékkal tört előre. Onnan az import 1990 és 1997 között 11 százalékkal visszaesett, majd 2000-től 2007-re is csak 24,7 százalékkal gyarapodott. A görög deficit Németországgal szemben 1990 és 1997 között 5,6 százalékkal, 2000 és 2007 között majdnem 94 százalékkal nőtt.

Ebben nagy szerepe van a német versenyképességnek. Azt úgy erősítették, hogy a szociális ellátást és a munkanélküli segélyt lefaragták, de főleg: a német alkalmazottak összes díjazása az 1990-es évtizedben még szerény 0,7 százalékos évi átlagban nőtt, a múlt évtizedben pedig már évi átlagban 0,4 százalékkal csökkent reálértékben. A versenyképesség növelésében azonban a sorsdöntő szerep mégiscsak az eurónak magának jutott. Egészen pontosan annak, hogy a “német euró” alulértékelt – hiszen az euró árfolyama az euróövezet összteljesítményéhez igazodik -, a “görög euró”, a “portugál euró” és a többi pedig felülértékelt az érintett országok teljesítményéhez képest.

Nem mintha keveset dolgoznának a periférián. Németországban a regisztrált alkalmazottak száma 2010-ben, 38,738 millió, a lakosság 47 százalékát tette ki, de a foglalkoztatás csak 7 százalékkal nőtt tizenöt év alatt. Görögországban a 4,427 millió alkalmazott a lakosság 39 százaléka volt 2010-ben, de a foglalkoztatás 16 százalékkal gyarapodott tizenöt év alatt. A német alkalmazottak 2010-ben átlagosan 1.419 regisztrált munkaórát teljesítettek, míg a görögök 2.109 órát az OECD statisztikája szerint. Hogy a teljesítményük nem azonos, arról bizonyára nem a görög dolgozók tehetnek, de az egészen biztos, hogy a német dolgozók nem sok hasznát látták a nagyobb termelékenységüknek, amely – megjegyzendő – az elmúlt évtizedben 13,6 százalékkal nőtt reálértékben, míg a görögöké 15,9 százalékkal gyarapodott. Csakhogy a számukra túl drága euró közben elvett a görögök versenyképességéből.

Mindenesetre Németországban a nemzetgazdasági kibocsátás egy alkalmazottra számítva ledolgozott óránként átlagosan 37,7 euró volt 2010-ben, és ebből óránként átlagosan 26,4 euró – 70 százalék – jutott a dolgozóknak a munkadíj formájában. Görögországban a hasonlóan számított kibocsátás 18,2 euró volt 2010-ben, ám ebből 13,3 euró jutott az alkalmazottaknak – 73,1 százalék. Ezenközben a német vállalatok összes profitja az 1990-es években mért, évi átlagos 0,1 százalékos visszaesés helyett a múlt évtizedben már évente átlagosan 7,8 százalékkal nőtt, ezen belül a külföldön tevékeny nagyvállalatok összes profitjának növekedése 0,8 százalékos évi átlagról 6,2 százalékosra gyorsult.

Németország teljes kereskedelmi többlete a világ országaival szemben az 1990-es évtizedben évi átlagban 24,4 százalékkal, a 2000-es évtizedben már évi átlagban 72,3 százalékkal nőtt. A német többlet 2010-ben a GDP 6,4 százalékával ért fel, miközben Görögországban a GDP 13,8 százalékát érte el – a kereskedelmi hiány.
Németországban tehát többet kell dolgozni kevesebb fizetségért, miközben a munkáltatók profitja arányosan nagyobb, mint Görögországban. Ráadásul, mivel Németországban a versenyképesség miatt a hazai lakossági jövedelem és fogyasztás egy évtizede gyakorlatilag stagnál – hogy az export szárnyalhasson -, ezért, ha az export bajba kerülne az euróövezet kudarca miatt, akkor a német gazdaság akár menthetetlenné is válhatna, hiábavalóvá téve a német alkalmazottak eddigi áldozathozatalát. Ezért Németországnak, sőt önhibáján kívül a német adófizetőnek is legalább akkora – ha nem nagyobb – szüksége van az euróövezetre és benne Görögországra, mint fordítva.

A görögöknek persze saját érdekük, hogy rendbe tegyék az államháztartásukat, de eszerint hálával nem tartoznak: az egyenlőtlenségből eddig húzott haszonból ad vissza valamennyit Németország, Franciaország és mások, ha kisegítik Görögországot nagy bajából. Kínos, hogy a haszon – a vállalati profit – máshova került, és nem oda, ahonnan – az összes adófizető zsebéből – a segítséget kifizetik. Ám a német adófizetőknek ezért sem a görögökre kell haragudniuk.