Három ágyú sorakozik a szurdokpüspöki ház udvarán, nagy lucfenyők alatt. Csövük a Mátrát célozza, a kert végében pedig, a Zagyva-völgy felé, szülőszobájuk áll: az öntőműhely. A két kisebb lőszerszám Gábor Áron rézágyúinak mása, az óriás pedig török mintára készült, Magyarország legnagyobb középkori ágyúja. A monstrumból kettő is van, egyik itt, az udvaron, a másik pedig Eger várában - hitelbe, hogy miért, majd kiderül. Mindenesetre a szurdokpüspöki Prokk József fémöntő nem csak múltbéli hadieszközöket készít. Vajon miért nem akar senki fémöntőnek állni?

Sajnos az utóbbi két évtized nem éppen sikertörténet a magyar építészet, a magyar építőipar számára. Hosszú évek óta csak vergődik a magyar építőipar. A 2011. márciusi statisztikai jelentés szerint az előző év hasonló időszakához képest 10,9 százalékkal esett vissza az építőipar termelése, holott már addig sem volt rózsás a helyzet. Élet-halál harc van az ágazatban, kiváló építészeink munka nélkül tengődnek. Az egyik legismertebb, Kossuth-, és Ybl-díjas építészt, Kévés Györgyöt a mai boldogulási lehetőségekről kérdeztem, annál is inkább, mert irodája mindig is teret adott pályakezdő szakmabelieknek is.

Monori Sebestyén szobrászművész alkotásaiból jó néhány gyönyörűen mutatna bárkinek a lakásában, merthogy olyan műveket is készít, amelyekhez nem kell nagy tér. És persze olyanokat is tud, amelyek közterületért „kiáltanak”. Magam sokszor gondolkodtam már a művészsorsokon, s arra jutottam, ahhoz, hogy egy művész - ez esetben egy szobrász - boldoguljon, jó adag szerencse szükségeltetik.